A terrortámadások után Franciaország elnöke azzal vádolta az amerikai médiát, hogy „legitimálta az erőszakot”. Emmanuel Macronnak megvan a véleménye az amerikai média „elfogultságáról”, a rasszizmus iránti megszállottságáról, a terrorizmussal kapcsolatos nézeteiről és arról, hogy egy pillanatig sem volt hajlandó kifejezni szolidaritását Franciaországgal – írja Ben Smith, a The New York Times publicistája.
A francia elnök szerint az amerikai sajtó Franciaországot hibáztatta azok helyett, akik a gyilkos terrortámadásokat elkövették, kezdve október 16-án Samuel Paty tanár lefejezésével, amiért szólásszabadságról szóló óráján megmutatta a Charlie Hebdo Mohamed prófétát gúnyoló rajzait osztályának.
„Amikor öt évvel ezelőtt megtámadták Franciaországot, a világ minden egyes népe támogatott bennünket” – mondta Macron elnök, emlékeztetve 2015. november 13-ra, amikor 130 embert öltek meg összehangolt támadásokban egy koncertteremben, egy futballstadion előtt és egy kávézóban Párizs környékén.
„Amikor azt látom, hogy különböző lapok legitimálják ezt az erőszakot, és azt állítják, a probléma oka, hogy Franciaország rasszista és iszlamofób, akkor azt mondom, hogy azok az értékek, melyek mentén országukat alapították, elvesztek”.
Az erőszak legitimálása – ez a legsúlyosabb vád, amit média ellen valaki felhozhat, és amit már megszokhattunk az amerikai elnöktől. Az amerikaiaknak pedig a Trump-elnökség végnapjai érthető módon elterelték a figyelmét és elmulaszthatták a francia elit és az angol nyelvű média közötti fokozódó konfliktust.
2015 óta több mint 250 ember halt meg terrortámadásban Franciaországban, több, mint bármelyik másik nyugat-európai országban. Macron, egy centrista modernizátor, aki védőbástyát jelentett az európai Trump-féle jobboldali populizmus ellen, azt mondta, hogy az angol nyelvű – és különösen az amerikai – média saját értékeit kényszeríti rá egy másik társadalomra – idézi fel Ben Smith.
Azzal érvelt, hogy a külföldi média nem értette a „laïcité” kifejezést, amit „szekularizmusnak” fordíthatunk, és az egyház és az állam 20. század elejére való aktív elválasztását jelenti. A téma egyre nagyobb hangsúlyt kap a 2022-es választások közeledtével, amely során Macron valószínűleg a szélsőjobboldali vezetővel, Marine Le Pen-nel fog megvívni.
Macron eredetileg nem az ország muszlim kisebbséghez való hozzáállásának megváltoztatásával kampányolt, de az október elején tartott, az „iszlám szeparatizmust” elítélő beszédében az imámok külföldi kiképzése és a „vallásos étrend kávézókban történő kiszolgálása” ellen emelt hangot. Felszólította a muszlimokat, hogy vallásukat alakítsák „a felvilágosodás iszlámjává”, miközben belügyminisztere a szélsőjobboldalnál megszokott nyelvezetet használta az amerikai lap publicistája szerint.
Amikor Patyt brutálisan meggyilkolták, Macron elnök a szélsőségességgel vádolt muszlimokkal szemben határozott lépésekkel válaszolt, több tucat razziát hajtott végre, a gyanús segélyszervezetek betiltását hirdette meg, és ismételten hitet tett a szekularizmus mellett.
A világ muszlim vezetői bírálták Macron agresszív válaszát, amely szerintük a békés muszlim csoportok ellen szólt. Törökország elnöke bojkottra szólított fel a francia termékek ellen. A következő hónapban új támadási hullám következett be, köztük három gyilkosság egy nizzai templomban és egy robbanás egy francia szertartáson Szaúd-Arábiában.
Az amerikai média elleni francia panaszok ismerősek az amerikai kultúrharcokból, leginkább a rövid címekre és néhány újságíró tweetjére vonatkoznak.
Fő kritikájuk az, hogy a támadások után az angol és az amerikai lapok a muszlimokkal szembeni francia politika kudarcaira összpontosítottak, nem pedig a globális terrorveszélyre.
Macront különösen feldühítette a Financial Times november 3-i véleménycikke („Macron háborúja az iszlám szeparatizmus ellen csak szélesíti a megosztottságot Franciaországban”), amely azzal érvelt, hogy elidegeníti a terrorizmust megvető muszlim többséget. A cikk támadta az „iszlám szeparatizmust”, de valójában az „iszlamista” szót használta. Macron kritikusai azt állítják, hogy összekeveri a vallást és a szélsőségeseket.
„Utálom, ha olyan szavakat tulajdonítanak nekem, amiket nem mondtam” – panaszkodott Macron, és miután az olvasók panaszhulláma és stábjának telefonhívása után a Financial Times levette a cikket az internetről, az újság közzétette Macron levelét, amely támadta az addigra már kitörölt cikket.
Október végén a Politico Europe törölte a „Szekularizmus veszélyes francia vallása” című cikkét, melyet egy francia szociológustól vett át. A cikk óriási felháborodást keltett, a kritikusok szerint az író a terrorizmus áldozatait okolta.
Az elhamarkodott törlés arra késztette a szerzőt, hogy „cenzúrára” panaszkodjon, a Politico Europe főszerkesztője, Stephen Brown pedig elmondta, hogy a cikk időzítése rögtön a támadás után nem megfelelő ugyan, de bocsánatot kért a szerzőtől, hogy előzetes értesítés nélkül vették le írását, és nem említett konkrét hibákat. Elmondása szerint ez volt az első alkalom, hogy a Politico valaha levett egy véleménycikket.
Azonban a francia panaszok túlmutatnak azon véleménycikkeken és az olyan újságíráson, mely megkérdőjelezi a kormány politikáját. A Washington Post párizsi tudósítója, James McAuley elemzése, mely szerint „Franciaország a rendszerszerű rasszizmus elleni harc helyett meg akarja reformálni az iszlámot” heves kritikákat kapott, amiért azt állította, hogy
„a francia muszlimok elidegenedése elleni küzdelem helyett a francia kormány célja egy 1400 éves hit megváltoztatása.”
A The New York Times párhuzamot vont Macron reakciója és az osztrák kancellár terrortámadás utáni „kiegyezőbb” hangvételű felszólalása között, és megjegyezte, hogy a támadásokat végrehajtó elszigetelt fiatalok nem illenek a kormány által célba vett terroristák közé. A Times véleményoldalain egy szakértő egyenesen megkérdezte:
„Franciaország táplálja-e a muszlim terrorizmust azzal, hogy megpróbálja azt megakadályozni?”
A The New York Times-t is éles kritika érte a Twitteren és a Le Monde hasábjain egy olyan címért, amely röviddel a lefejezés után arról adott hírt, hogy „A francia rendőrség lelőtt egy embert az utcán a késes támadás után”. A cikk címét ugyan gyorsan megváltoztatták, miután a francia rendőrség megerősítette a részleteket, de a képernyőfotó megmaradt.
„Olyan, mintha a World Trade Center romjai felett állva azon gondolkodnánk, hogy sejtenünk kellett volna” – panaszolta Macron szóvivője, Anne-Sophie Bradelle a Le Monde-nak.
„Van egyfajta félreértés arról, hogy mi az európai modell, és különösen a francia modell” – idézi Macron szavait a The New York Times cikke. „Az amerikai társadalom szegregációs volt, mielőtt átállt a multikulturalista modellre, ami lényegében a különböző etnikumok és vallások egymás mellett éléséről szól. A mi modellünk univerzalista, nem multikulturalista” – mondta, és ecsetelte Franciaország régi ragaszkodását ahhoz, hogy állampolgárait ne csoportosítsák identitásuk szerint.
„A mi társadalmunkban nem érdekes, hogy valaki fekete, sárga vagy fehér, katolikus vagy muszlim, az ember ugyanis mindenekelőtt polgár”.
Néhány olyan tudósítás, amelyre Macron panaszkodik, valódi értékkülönbséget tükröz. A franciák forgatják a szemüket Amerika demonstratív kereszténységén: Macron fejkendőkről és kávéházi menükről szóló beszéde, valamint a belügyminiszter kirohanásai a szupermarketek halal kínálatával kapcsolatban élesen szemben áll az amerikai vallási toleranciával és az alkotmányban rögzített szabad véleménynyilvánítással.
Az ilyen elvont ideológiai megkülönböztetések távolinak tűnhetnek Franciaország nagy etnikai kisebbségeinek mindennapjaitól, amelyek rendőrségi visszaélésekről, a lakóhelyek szegregációjáról és munkahelyi diszkriminációról szólnak. Macron októberi beszéde francia vezetőtől szokatlan módon elismerte azt a szerepet is, amit a francia kormány Párizs külvárosában és más városokban élő muszlimok „gettósításában” játszott, és elidegenítette fiatal muszlimok generációit.
A franciákat leginkább sértő tudósítások egy része pedig egyszerűen a fekete és muszlim franciák véleményét tükrözi, akik nem úgy látják a világot, ahogy a francia elit szeretné.
Az amerikai médiával vívott harc régi sport Franciaországban. Nehéz tudni, mikor tükrözik a valóságot a kulturális különbségekről szóló beszédek, és mikor szándékoznak elhessegetni a kényelmetlen igazságot. Egyes jobboldali francia kommentátorok még tovább mentek, mint Macron, és energiát merítettek az amerikai kultúrharcokból – írja Ben Smith.
