Mi vár a Közel-Keletre Biden győzelme után?

A Neokohn főszerkesztő-helyettese

 

„Kifutott tejbe nem sírunk bele” – mondogatta Fáni dédanyám gyerekkoromban.

Minden jel arra utal, hogy Joe Biden demokrata elnökjelölt győzelme kifogja Donald Trump négy éves hátszelét Izrael vitorlájából. Vajon merre fordul a széljárás az új elnök hivatalba lépése után?

Izraelnek Jimmy Carter óta nem volt akkora szerencséje egyetlen amerikai elnök regnálása idején sem, mint Donald Trump négy éves kormányzása alatt. Miután Carter 1979-ben az egyiptomi-izraeli békekötéssel megtörte a zsidó állam megsemmisítésére törő ellenséges arab koalíció egységfrontját, Izrael katonai fölénye vitathatatlanná vált a térségben, de a közvetlen fenyegetettség megszűnése után önálló lavírozásra kényszerült az új status quo-t folyamatosan feszítő konfliktusok hálójában.

Obama: A síita félhold felemelkedése

Az új évezred teljesen szétzilálta az addig üggyel-bajjal fenntartott status quo-t: a 2003-as iraki invázió, majd a Barack Obama-féle 2011-es ún. „arab tavasz” következtében Szíria darabokra hullott, Irak és Szíria területének tekintélyes hányadát a vérszomjas „Iszlám Állam” uralta, akinek a harcosaival jó ideig még az izraeli határőröknek is farkasszemet kellett nézniük a Golán-fennsíkon.

A síita többségű Irak, és a szunnita többségű, de a síita kisebbség által uralt Szíria széthullott államaiban a síita Irán számára korábban soha nem remélt esély csillant fel, hogy nekifogjon a Kászem Szulejmáni által gründolt „síita félhold” befolyási övezetének megvalósítására az Indiai-óceántól Irakon, Szírián és Libanonon át a Földközi-tengerig, az ottani síita lakosságra támaszkodva.

Ezt a nagyhatalmi ambíciót segítette a perzsa iszlamista rezsim nukleáris fegyverkezési programja, amit ráadásul – saját bevallása szerint – Izrael elpusztítására kívánt felhasználni.

Netanjahu az Obama-kormányzat vele nyíltan ellenséges „elmúlt 8 éve” alatt szinte mantra-szerűen riogatott minden nemzetközi fórumon az iráni nukleáris fenyegetés veszélyével. Ez messze túlmutatott a zsidó állam érdekein, hiszen a „síita félhold” agresszív hatalmi expanziója nemcsak számára, hanem az Arab-félsziget szunnita monarchiái számára is halálos veszedelmet jelent.

Az Obama-kormányzat bábáskodása alatt megkötött iráni atomalku gyakorlatilag szabad utat biztosított a perzsa rezsim számára, hogy erőforrásait a „síita félholdra”, és nukleáris potenciálja fejlesztésére fordíthassa.

Trump: Békeoffenzíva

Trump teljesen unortodox utat választott a Béke Nobel-díjas elődjétől örökölt káosz eltakarítására. Először is szélsebesen felszámolta a térséget kezelhetetlen anarchiába süllyesztő „Iszlám Államot”, és sarokba szorította az agresszíven terjeszkedő iráni rezsimet: kilépett az atomalkuból, amivel szinte kilátástalan gazdasági helyzetbe hozta az ajatollahokat, a „síita félholdat” terrorista hálózatával szervező Kászem Szulejmani pedig halott.

Végül lesöpörte az asztalról a hét évtizedes, réges-régen okafogyott arab-izraeli viszályt, és ráébresztette/rákényszerítette a feleket a regionális összefogás szükségességére.

A 2020. nyarától megkezdett, földcsuszamlásszerű arab-izraeli békekötések messze túlmutatnak a háború és béke kérdésén. A korábbi, Egyiptommal (1979) és Jordániával (1994) kötött egyezmények tulajdonképpen csak megnemtámadási szerződések, amolyan „hideg békék” voltak. A kezdeti politikusi fogadkozások ellenére Egyiptommal és Jordániával is leginkább csak a terrorizmus elleni harcra korlátozták az együttműködésüket.

Az arab Emírségekkel és Bahreinnel már megkötött, és további arab államok sorával kézzelfogható közelségbe került egyezmények kulturális, gazdasági, tudományos, és nem utolsósorban katonai együttműködésről szólnak. Már a megkötésüket követő néhány napban sorra érkeznek a hírek egymás országaiban rendezett koncertekről, technológiai együttműködésről, robbanásszerű kölcsönös turizmusról, vízummentességről.

Nobel-békedíj? Trumpnak? Miért is ne?

Trump lépései egy-két generáción belül gyökeresen átforgathatják a térség viszonyait, biztonságpolitikai prioritásait. Seres László publicisztikája.

Trump úgy ítélte meg, hogy a „palesztin kérdést” nem a korrupt, semmiféle demokratikus legitimációval sem rendelkező Palesztin Hatósággal kell megoldani, hanem azokkal az államokkal, amelyek évtizedeken keresztül saját, Izrael-ellenes ambíciójuk túszaként tartották menekültsorban a Ciszjordániában élő arabokat. Trump ezért egyszerűen levette az asztalról ezt a kérdést, a formálódó új arab-izraeli szövetségi rendszerre bízza a rendezését. Erre jó esélyt ad az a körülmény, hogy a rendezés legfőbb akadályaként jelentkező palesztin terrorizmust korábban pont azok az arab országok fűtötték és finanszírozták, akik most hirtelen Izrael szövetségesei lettek-lesznek.

Biden-Harris: Tovább a „trumpi úton”, vagy vissza Obamához?

A Trump által megkezdett új status quo komoly kihívás elé állítja a januárban várhatóan hivatalba lépő demokrata adminisztrációt. Tovább az együttműködésre alapozó békeoffenzíva „trumpi útján”, vagy vissza az elrettentésen, egymás sakkban tartására építő „oszd meg és uralkodj” törékeny egyensúlyához?

Annak ellenére, hogy Joe Biden Obama alelnöke volt abban a bizonyos – Izrael számára lidérces – „elmúlt 8 évben”, az új elnök viszonya alapvetően különbözik egykori főnöke viszonyulásától a zsidó államhoz. Biden gyakran hivatkozik 47 évvel ezelőtti izraeli látogatására, amikor alig harminc évesen, friss szenátorként kereste fel a Szentföldet. 1973-ban, néhány héttel a Jom Kippuri háború kitörése előtt – saját bevallása szerint – egész életére emlékezetes beszélgetést folytatott Golda Meir akkor miniszterelnökkel, ellátogatott a Siratófalhoz, és megrendítette a Jad Vasem kiállítása is. Meir legendás mondata értette meg vele Izrael drámai, törékeny helyzetét:

„Nekünk van egy titkos fegyverünk az arabokkal folytatott konfliktusunkban: Láthatod, nekünk nincs hova mennünk”.

Biden a pártja balszárnyáról érkező provokációkra válaszul rendre kizárja, hogy valaha is hajlandó lenne a katonai támogatás felfüggesztésével zsarolni Izraelt. A kampányban

„megingathatatlannak” nevezi elkötelezettségét Izrael biztonsága iránt, az – 1986 óta az ő támogatásával megszavazott – rendszeres amerikai katonai támogatást pedig „a legjobb 3 milliárd dolláros befektetésnek” nevezi.

A „palesztin kérdésben” Biden a „kétállami megoldás” régi támogatója, megint tárgyalóasztalhoz ültetné a feleket, Kamala Harris pedig visszaállítaná a Palesztin Hatóság segélyezését. A megválasztott elnök – bár elhibázott döntésnek tartotta, de – várhatóan nem fogja visszavinni a nagykövetséget Jeruzsálemből Tel-Avivba, viszont nincs kizárva, hogy újranyitja a Kelet-Jeruzsálemi amerikai képviseletet is. Ezek a szempontok halvány reménysugarat jelentenek a Palesztin Hatóság vezetői számára, de nem lehetnek különösebb illúzióik, mivel elég világosan látszik, hogy a demokrata adminisztráció számára a térség prioritása a jelenleginél jóval hátrébb szorul a többi, Amerikát sokkal inkább feszegető kihívás mögé.

Ez vár Izraelre és a régióra Biden elnöksége esetén

Még mindig jobb lesz a helyzet, mint Obama idején volt. Várhatóan kisebb hangsúlyt kap a Közel-Kelet, de nem hagyja magára Izraelt.

Szinte kizártnak tekinthető, hogy Biden visszatérne Obama Izraelt leckéztető, az arab világot lángba borító doktrínájához, mivel az új demokrata elnök elkötelezettsége Izrael biztonsága irányába megkérdőjelezhetetlennek látszik.

A békeoffenzíva kulcsa: Irán

Az iráni atomalku kérdése messzebbre mutató probléma. Trump felismerte, hogy mire megy ki a játék: nem egyszerűen az iszlamista rezsim nukleáris fegyverkezésének megakadályozása, hanem az egész térséget ellenőrzése alá vonó síita félholdnak az egész Izraelt és a szunnita monarchiákat fenyegető terrorja a tét. Trump ebben a kérdésben kérlelhetetlennek bizonyult, és tulajdonképpen ezen múlhat az embrionális izraeli-arab szövetségi rendszer további sorsa is.

Biden megengedőbbnek tűnik az iszlamista rezsimmel szemben, az ő nyilatkozataiból az rajzolódik ki, hogy a szankciókorbácstól visszatérne a diplomáciai mézesmadzaghoz, és megelégedne az iráni nukleáris program ellenőrizhetőségével a büntető korlátozások feloldása ellenében.

Ebben is van persze logika, hiszen Irán túlzott sarokba szorítása konkurens hatalmak befolyásának a növekedéséhez vezethet. Kína például már be is jelentkezett az iráni gazdaság megsegítésére, de Oroszország és Törökország is már a spájzban van.

Három tekintélyelvű szövetség vetekszik a Közel-Keletért

A térségben semmi sem az, aminek látszik. A demokratáknak és liberálisoknak mindenesetre nincs barátja, illetve szövetségese arrafelé.

Bárhogy is döntsön az új demokrata kormányzat, az izraeli-arab közeledést úgy tűnik, az iráni veszedelem kényszere tovább fogja lendíteni. A kocka el van vetve, bár a további arab államok – köztük a kulcsfontosságú Szaúd-Arábia – csatlakozásának a tempója várhatóan lassabb és megfontoltabb lesz a választási kampány hajrájában tapasztalt feszített tempónál. A Bahreinnel és az Emírségekkel kötött egyezmények eredményeinek gyakorlati tapasztalatai azonban minden bizonnyal meg fogják őket is győzni a hosszútávú előnyökről.