Egy új amerikai vezetést legalább annyira befolyásolja elődje elutasítása, mint saját politikai céljai. A közel-keleti sikerhez a demokratáknak új felfogásra van szükségük – írja a The Times of Israel vezető elemzője véleménycikkében.
Obama volt demokrata elnök 2009-ben úgy lépett hivatalba, hogy George W. Bush ellenében határozta meg magát. Erről szólt az egész választás: elutasítani az elmúlt nyolc évet, amit a demokraták akkor úgy határoztak meg, mint a valaha volt legmegosztóbb és legfelelőtlenebb republikánus vezetést.
Aztán jött Donald Trump.
Minden új vezetésnek megvan a narratívája saját magáról, egy történet, amelyet az előző vezetés regnálása idején és a küzdelmes kampány alatt alakított ki arról, hogy mit akar elérni, és mit akar megakadályozni, megszüntetni és visszautasítani. Minden új elnök az elmúlt években úgy tekintett magára, mint egy válasz az elődjére.
Egy szinte elképzelhetetlen jogi hercehurca lezárása után Joe Biden január 20-án átveszi a hatalmat, mint a legtöbb szavazattal megválasztott elnök az amerikai történelemben, egy 120 éve nem látott magas részvételi arányú választást követően.
Világszerte most sokan nagyon kíváncsiak a visszafogott modorú Bidenre. Az ük-üknagyapja írországi szülővárosában vasárnap megünnepelték a győzelmét. Az iráni, mexikói, perui sajtó és természetesen Izrael mélyen beleásta magát Biden múltjába, hogy próbáljon jeleket találni a jövőre nézve.
Az igazi kérdés azonban, amit a világ tudni akar, az nem Biden személyéről szól, hanem arról a karakterről, politikai narratíváról, ami adminisztrációja egészét jellemzi majd.
Vajon Biden kormánya, Obamához hasonlóan, úgy határozza meg magát, hogy mi az, ami nem? – teszi fel a kérdést a lap vezető elemzője.
Obama első ciklusának legmélyebb csalódásai, legalábbis külpolitikai fronton, a Bush-ellenesség jegyében születtek. Manapság, amikor Nobel-békedíjáról kérdezik Obamát, zavart mosollyal csak annyit mond, nem biztos benne, hogy miért nyerte el az elismerést az első hivatali évében.
Obama nagy támogatottsággal kezdett világszerte és Izraelben is. Aztán ez a nagy támogatottság szépen elolvadt, először Izraelben, majd különböző mértékben, a világ más tájain is – írja az elemző.
Annak érdekében, hogy megmutassa, mennyire nem Bush, a régióban tett első látogatása alkalmával elment Isztambulba, Kairóba, de Izraelt elkerülte. Kairóból beszédet intézett a „muszlim világhoz”, mint egy olyan amerikai vezető, aki másképp áll a Közel-Kelet ügyéhez.
Két évvel később, amikor az Arab Tavasz a régió mélyebb, rejtett áramlatait a felszínre hozta, meglepetést okozott az Obama-kormánynak. A demokraták, akik meg voltak győződve arról, hogy a hibás külpolitika az kizárólag egy republikánus jelenség, hirtelen szembesültek azzal, hogy a Közel-Keleten több minden zajlik, mint amiről Washingtonban a think-tankek beszéltek a tévében.
Obama ezután Iránhoz fordult, mint egy új stratégia összetartó kapcsához, amelyben az Iszlám Köztársaságot felhatalmazta a régió stabilizáló erejévé, hogy ezzel kiszabadítsa az Egyesült Államokat a térségben uralkodó nehéz helyzetből.
A 2015-ös nukleáris egyezmény nem gyengítette a teheráni rezsimet, nem vetett véget, sőt nem korlátozta Iránt abban, hogy agresszívan átvegye a hatalmat több arab államban, és csak késleltette az ország nukleáris ambícióit.
Ezzel azonban a régió erőviszonyai olyan módon változtak meg, amelyre az Obama-kormányzat nem számított.
Izrael és az Öbölmenti arab államok normalizációs megállapodásához egy évtizednyi közeledés kellett. Nem Trump hozta azt össze, ahogy szóvivője sugallta. Az Emírségek esetében például Mohammed bin Zayed koronaherceg és Benjamin Netanjahu miniszterelnök egyetértése kellett, Rijád titkos támogatása mellett. De Trump nem állt az útjukban – sőt két észrevehető módon segített.
Először olyanokat ígért, ami a felek érdekeit szolgálta külön-külön. Például az F-35-ös fejlett vadászgépek eladása az Emírségeknek, valamint az új szudáni rezsim levétele a terrorszervezetek amerikai listájáról.
Másodszor pedig, tartva az esetleges választási vereségtől, megsürgette a további megállapodásokat. Abu Dhabi, Manama, Jeruzsálem de még Kartúm számára is, a választások napja ketyegő óra volt annak érdekében, hogy bezsebeljék azokat az előnyöket, amelyeket a választás előtt álló kormány nagylelkűen felajánlott, még mielőtt az ismeretlen és esetleg kevésbé segítőkész Biden-adminisztráció átveszi az irányítást..
Senki sem tudja pontosan, mit hoz majd el a Biden vezette amerikai kormány. Mennyire lesz erőteljes a hatása a demokraták progresszív szárnyának a politika alakítására. Milyen nézetei és befolyása lesz Kamala Harris alelnöknek?
A nézetek és érdeklődési körök változnak. Még Biden is változhatott – főleg, ha a korábbi mintákat követve legfőbb politikai célként közvetlen elődjének visszautasítását állítja be.
Biden továbbra is „anti-Trumpként” jelenik meg? Támogatja-e majd a szövetséget Izrael és az Irán ellen felsorakozó szunnita arab államok között és keresi-e majd a lehetőségét az egész régió erőviszonyait megváltoztató szaúdi-izraeli békének? Vagy visszatér az ajatollah rendszerének támogatásához és felhatalmazásához a régió stabilitásának érdekében? – sorolja a bizonytalansági faktorokat az elemző.
Néhány olyan politikai kérdésre, amellyel szembe kell néznie, nincs jó megoldás – Izrael számára biztosan nem. Mit kezd majd Törökországgal, amelynek iszlamista rendszere ideológiai ikertestvére a Hamásznak? Törökország szívesen uralná a régiót, és ennek érdekében hajlandó visszaszorítani az orosz és a kínai befolyást. Az Egyesült Államoknak pedig nyilvánvaló stratégiai érdeke a Putyin és Hszi elnökkel szemben álló regionális hatalmak megerősítése.
Vajon Biden szövetséget köt-e a szunnita iszlám zászlóvivőjével, a Hamász és az Iszlám Testvériség támogatójával Amerika globális stratégiája érdekében?
Egyszerre támogatja majd az izraeli vaskupolát és közvetve a Hamász rakétáit? Üdv a Közel-Keleten elnök úr – írja az elemző.
Na és mi a helyzet a palesztinokkal?
Obama a régióba tett első útján Isztambulba és Kairóba látogatott, és szándékosan elkerülte Izraelt. Ez az elemző szerint felesleges sértés volt, ami rontotta népszerűségét Izraelben, és nem hozott semmi pluszt a másik oldalon.
2010-ben a „jóhiszeműség” nevében kényszerítette Izraelt a Júdea és Szamária területén épülő települések terjeszkedésének befagyasztására, és soha nem értette, hogy a Jeruzsálemre gyakorolt nyomás miért nem eredményezte azt, hogy a palesztinok leüljenek Izraellel tárgyalni.
Tanácsadói nem vették észre, hogy egy palesztin elnök nem viselkedhet úgy, hogy kevesebb előfeltételt követel a tárgyalásokhoz, mint az amerikaiak. Azzal, hogy még a tárgyalások megkezdése előtt az izraeliektől korábban soha nem látott mértékű visszalépést kért, éppen ellentétes hatást ért el – véli a szerző.
Obama minél inkább támogatta a palesztinokat, annál jobban eltolta őket a kompromisszum kényszerétől. Az izraeli közvélekedés szerint Obama politikája a béke szempontjából inkább késedelmet okozott, mintsem közeledést.
Trump méretes árnyékot hagyott a Közel-Keleten. Biden minden bizonnyal azon lesz, hogy kilépjen ebből az árnyékból. De egy kormány nem működhet úgy hatékonyan a Közel-Keleten, hogy csak azt tudja, hogy mi az, amit nem akar.
Biden egy régi külpolitikai játékos, de olyan demokrata politikai elitet örököl, amely kevés eredményt tud felmutatni a régióban. Ha azt reméli, hogy sikeresebb lesz ezen a területen, mint korábbi főnöke, Obama, a demokratáknak újra kell gondolniuk a régióval kapcsolatos érzéseiket, és azon belül Amerika érdekeit.