„A zsidó nemzet a könyv nemzete, nem pedig a szabadelvű színházé”

Forrnak az indulatok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen zajló változások körül, néhány balliberális értelmiségi pedig erősen próbálja a diskurzust betolni a zsidóutcába.

A színházak körüli felhajtás nem teljesen új dolog a magyar kultúra történetében. 1923 januárjában a Vígszínház egy előadása közben fiatal ébredők pisztolyt rántottak, és lövöldözni kezdtek. Az incidens során senki sem sérült meg, mivel a zavargók a mennyezetet vették célba. A támadók tettükkel Ben Blumenthal, egy máramarosszigeti származású amerikai-zsidó vállalkozó személye ellen akartak tiltakozni, aki 1920 végén megvásárolta a színházat: személye ellen a következő év során gyakori tiltakozások és tüntetések zajlottak a nacionalista kultúrát képviselők oldaláról.

Az ekkor még a Bajcsy előnevet nem használó Zsilinszky Endre arról írt a Szózat hasábjain, hogy a szerkesztőségbe a Deák-téri evangélikus templomból ment be, ahol az amúgy erősen antiszemita Raffay Sándor püspököt hallgatta: de még a prédikáció is csak arra emlékeztette, hogy Ben Blumenthal a Vígszínház igazgatója. A két épület szerinte „két világ, amely egymással harcban áll, mely közül az egyik, a templom, a védekező, a másik, a színház, a támadó”. Zsilinszky lapja máshol „jelmezekbe bújt szíriaiaknak”, „nazális eresztöltelékeknek” nevezte a Vígszínház tulajdonosát és körét.

Bangha Béla jezsuita páter hasonlóan azon morfondírozott publicisztikájában, hogy „milyen jogon is nevezheti valaki kultúrintézménynek a Vígszínházat?” Kérdéséhez hozzátette, hogy Blumenthal szerinte Kisfaludy Károly szobrának ledöntését tervezi, hogy a maga szobrát rakja annak helyére, és „ismét magyartalanná, nemzetietlenné, idegenlelkűvé varázsolja ezt a megátkozott várost”.

Szabó Dezső pedig kifejezte reményét, hogy „Ben Blumenthal [és] Ben Vázsonyithal . . . összes fajrokonaikkal gyors iramban Künn Blumenthal [és] Künn Vázsonyithal” lesznek. (Vázsonyi héber neve történetesen tényleg Benjámin volt, bár ezt Szabó valószínűleg nem tudta). A fővárosi keresztény párt 1921 januárjában javaslatot is tett a törvényhatósági gyűlésen, hogy a Vígszínházat vonják ki visszamenő jelleggel az idegen tőke térnyerése alól.

Blumenthal a támadások ellenére nagy reményekkel kezdett magyarországi munkájába. Egy lap „nyájas yankee-nek” nevezte, aki jött, szétnézett és bevásárolt. Hogy miért? „Mert sehol a világon annyi tehetséges embert nem láttam, mint itt”. Az ország az amerikai vállalkozó szerint „világraszóló talentumokkal” van tele. A helyi tehetségek már kevéssé voltak lelkesek. Jászai Mari valami ilyesmire utalt, mikor azon töprengett, hogy „megismertem a magyart. Semmi értékes tulajdonsága nincs, mint hogy tehetségesnek születik, de ezzel vége”. Lángeszek és szentek születtek s „égtek el ezen a szemétdombon”.

Oláh Gábor naplójában kénytelen volt beismerni, hogy sok zsidó színész igenis jó: „Szégyellem magamat fajom nevében, hogy nincsenek magyar színpadjainkon óriás alakok, hatalmas jellemek, korlátlan szenvedélyek”.

A Magyar Hiszekegy beszökött a zsinagógákba is

Egy szelet a hazai zsidók reakcióiból a trianoni döntés első hírére. Cseh Viktor írása.

Ezzel azonban egyedül volt. A Nemzeti Újságnak az volt a baja Király Ernő operettszínésszel, hogy „palástolhatatlan faji karaktere”, „túlságosan fejlett fülkagylója” van. „Nem tehet róla”, tette hozzá lekezelően a lap, hiszen zsidó. Persze nem csak a zsidó színművészettel volt baja a nemzeti sajtónak.

A világhírű Karel Čapek cseh szerző darabja, az R. U. R. – mely először használta a robot szót – nem nyerte el az ébredők tetszését, és ezért tüntettek ellene, mondván: „Nem tűrjük, hogy cseh szerző darabját előadják magyar színpadon”, nevezetesen a Vígben. Szabó lapja, az Élet és Irodalom 1923-ban „székely kunyhóban, székely rögökön, egyszerű székely emberekben kitermő egyetemes emberi tragédiát” akart látni.

Ennek tükrében ironikus volt Bodor Aladár jobboldali író és újságíró megjegyzése, hogy „a színművészetben” a „fő kifejezni való . . . a faj . . . Magyar színpadon csak tiszta magyar fajú színészt érezhetünk magunkénak”. Bodor példaképp Jászai Marit hozta fel. A színésznő persze kevéssé érezte magának ezt az irányt. A fehérterror alatt tüntetőleg zsinagógába is járt, Hevesi Simon rabbihoz, akinél megérdeklődte, hogyan kell helyesen mondani a héber „éli” szót, mert nem akarta akcentusával zavarni a szertartást.

Jászai a nemzeti sajtó fő ellenfelének, a Weisz Mórként született Szomorynak volt a korábbi szeretője, ő alkotta meg számára a Szomory nevet részben eredeti nevének betűiből. Szomory darabjait hasonlóan évekig nem adták le, ami a magyar identitású szerzőt szörnyen bántotta: „Ez magyar munka . . . amit, mert zsidó vagyok, nem akartak . . . Lehet-e élni így, kérdem?” – szörnyülködött a konzervatív-liberális Rákosi Jenőnek.

A liberális zsidó értelmiség szörnyülködését kritikusan szemlélték viszont a cionisták. Bár az ébredő zavargásokat és az antiszemita cikkeket nem támogatták, Jobbágy Jenő cionista publicista kíméletlenül fogalmazta meg a kritikát:

„Zsidó hírlapírókként a zsidó nép örök szempontjai lebegnek szemeink előtt . . . A zsidó nép szempontjából pedig teljességgel mindegy, hogy zsidó-e az elnöke [sic!] a színháznak vagy fajmagyar. A zsidó nemzet a könyv nemzete, nem pedig a szabadelvű színházé”.

Jobbágy kifejtette, hogy az ébredők felőle azt tesznek a Vígszínházzal, „amit akarnak”. Ő csak azt kérte, hogy a zsidóság fizikai és anyagi biztonsága legyen garantálva a kor Magyarországán – ez a Bethlen-rendszerben többé-kevésbé még biztosult is, bár a szakirodalom utólag törékenynek tartja ezt a konszolidációt, mely nem volt mentes erőszakos incidensektől sem.

A fentiek nem sok átfedést mutatnak a mai botránnyal. Míg a húszas évek elején fehérterroristák lövöldöztek a színházakban és feketelistázták a zsidó származású művészeket, ma annyi történt, hogy egy konzervatív ember lett az SZFE kuratóriumi elnöke: aki szerint a kettő azonos, és rögtön a Virradat korabeli antiszemita folyóiratot, őrségváltást és holokausztot emleget – mint Gábor György -, nyilván nem a tényekre reflektál, hanem hangulatot akar kelteni. Az egyetlen közös pontnak Jobbágy cikke tűnik, melynek tükrében érdemes elemezni Gábor nyilatkozatait is.

Gábor mélyen hallgat a valós hatalomra pályázó, és így valós veszélyt jelentő Bíró László parlamenti képviselő-jelöltsége kapcsán: nem szentelt posztot a szerencsi jelöltnek, helyette egyenesen „minden igyekezetével” az ellenzéki összefogás mellett érvel legújabb posztjában, de már korábban is azokat támadta, akik szerint az antiszemita megjegyzéseiről híres Jakab Péter Jobbik-elnök „megbízhatatlan” volna.

Most megpróbálja az SZFE-n zajló változásokat az „antiszemiták vs. zsidók”-keretbe illeszteni, miközben rajta kívül senki sem beszél zsidókról. Itt arról a jelenségről van szó, amit már Jobbágy is leírt: a zsidóság elemi létérdekét – vagyon- és jogbiztonság – valaki tudatosan keveri össze zsidó származású liberális közszereplők közéleti megítélésével.

A magyar zsidóságnak nem érdeke, hogy bizonyos, a közösséggel és a közösség ügyeivel semmilyen kapcsolatot nem ápoló, azok mellett fel nem szólaló egyének szakmai konfliktusait a közösség elleni támadásként mutassák be. Ez arány- és iránytévesztés: a zsidó népet valóban súlyos támadások érik napjainkban világszerte – szélsőjobboldali, szélsőbaloldali és iszlamista irányból –, ezeket összevetni egy hazai liberális színháztörténész sajtócsörtéivel nem egyéb, mint a véres, napi szintű antiszemita atrocitások relativizálása. A zsidóságnak pedig nem érdeke összekötni magát egyes, közösségi szempontokat szem előtt nem tartó egyénekkel.

Gábor György és az általa mártírrá avatott Karsai György intézze el a vitáját Vidnyánszky Attilával (utóbbi Karsai kereszténységét firtatta, ez indította el a vitát), de ezt beletuszkolni a zsidóság létkérdéseinek halmazába csakis káros dolog lehet. További szempont még, hogy mennyire releváns és autentikus vajon az antiszemitizmus-kritika egy olyan véleményvezértől, aki lényegében soha nem ír a nyugati zsidóságot érő atrocitásokról.

A zsidó nép remekül megvolt a liberális dominanciájú SZFE előtt is, remekül meglesz utána is. A zsidóság ügyét szívükön viselők számára a hitélet megóvása, a jogvédelem, a fizikai biztonság és az Izrael-barátság a fő közéleti kérdések. Ezekről kell beszélni, és ezeket kell megóvni – nem pedig a közösségtől elszakadt szereplők egyéni érdekeit.

A zsidó sikeríró, aki sokkot kapott a brit antiszemitizmustól

Tuvia Tenenbom arról is beszélt lapunknak, miért nem tartja lehetetlennek, hogy egy nap Jeremy Corbyn legyen a brit miniszterelnök.

A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.