Mitől vált olyan hatékonnyá a zsidók elleni uszítás 1944 áprilisában, májusában és júniusában, éppen akkor, amikor napi két szerelvénnyel deportálták a vidéki gettókból Auschwitzba a magyar zsidókat?
A huszadik századi magyar történelem legtragikusabb esztendejéről, 1944-ről temérdek forrás maradt fenn, elsősorban visszaemlékezések formájában. Könyvtárnyi terjedelmű magyarázat született az eseményekről, az értük viselt felelősségről, ugyanakkor alapvető problémák maradtak tisztázatlanok, homályosak.
Ismeretes, hogy március 18-án este, 10 órakor kezdődött a Margaréta-terv végrehajtása, miközben Horthy kormányzót Klessheimben fogva tartották. Magyarország megszállása az utolsó német „villámháború” volt. A Wehrmacht egységei három irányból (délről, nyugatról és északról) lépték át a határokat, s jutottak el a Tisza vonaláig. Ugyanakkor német légideszant egységek megszállták Debrecent is.
Ilyen „Blitzkrieg”-et utoljára 1940-ben, Nyugat-Európában hajtott végre Hitler, és hadműveleteinek sikere valósággal sokkolta a holland, a belga, a dán, illetve a norvég közvéleményt.
De ezekben az országokban nem állt rendelkezésére a nácik számára egy egész politikai garnitúra, és nem voltak kidolgozott terveik a „zsidókérdés” megoldására sem.
Christian Gerlach német történész szerint a német célok „a következőképpen foglalhatók össze: ellenőrzés, mozgósítás és stabilizáció. Vagyis meg kell akadályozni, hogy Magyarország külön fegyverszünetet kössön, emberi erőit termelési és hadi célokra, gazdaságát háborús erőfeszítés céljaira kell mozgósítani, végül sebezhető politikai rendszerét bizonyos társadalompolitikai intézkedésekkel stabilizálni kell a Vörös Hadsereg ideérkezése előtt, mivel Magyarországot – ahol nem volt fasiszta társadalompolitika – a kommunizmus veszélyének kitett, manchesteri kapitalista társadalomnak tartották.
Mindezen lépések azonban a német diplomaták, tisztek, köztisztviselők, újságírók, SS-vezetők és maga Hitler szemében is összekapcsolódtak a zsidóüldözések fokozásával, a zsidókban ugyanis a defetizmust, a militarizáció akadályát, a gazdasági passzivitást, az ellenséges propaganda terjesztőit látták, akik ráadásul olyan erőforrások birtokosai voltak, melyekre a populista újraelosztásnak volt szüksége.”
Ez a motiváció egyértelmű magyarázatot ad arra, hogy a németek nyomására megalakult Sztójay-kormány miért látott neki azon nyomban a zsidókat diszkrimináló rendeletek kiadásához, melyek már a gettók felállítását készítették elő, majd miért hajtotta végre a magyar állam, Eichmann és stábjának „szakmai” utasítását követve, Jaross Andor belügyminisztériumának közreműködésével a vidéki zsidók deportálását Magyarországon.
Nem világos azonban, hogyan hatott az eközben „csúcsra járatott” antiszemita propaganda a korabeli magyar társadalom különböző csoportjaira, mindenekelőtt az egyszerű emberekre, akiket a holokauszt-irodalom bystandernek (kívülállónak, bámészkodónak) nevez.
Mitől vált olyan hatékonnyá a zsidók elleni uszítás 1944 áprilisában, májusában és júniusában, éppen akkor, amikor napi két szerelvénnyel deportálták a vidéki gettókból Auschwitzba a magyar zsidókat?
A náci-nyilas propaganda addig be nem vetett „csodafegyvere” a vérvád volt, ami sokkal fontosabb szerepet játszott szerepet a tömegek „meggyőzésében”, mint ezt sokáig hittük. Nemcsak a politika által transzformálva, törvényként és rendeletként, illetve uszító propagandaként volt jelen a bűnbakképző ideológia ezekben a tragikus hónapokban, de eredeti, „középkori” formájában is. Heltai Jenő jegyezte fel 1944 május ötödikén: „Kiss Feri tegnap két Liszt Nándor-verset és Erdélyi József Solymosi Eszterjét bömbölte bele a rádióba.”
A Sztójay-kormány hozta létre a „Zsidókérdéskutató Magyar Intézetet” (ZsMI). Ennek vezetője, Bosnyák Zoltán Harc címmel hírhedten uszító, profi módon szerkesztett lapot adott ki, melynek első száma 1944. május 20-án jelent meg. Eberhard von Thadden Budapesten tartózkodó náci funkcionárius jelen volt a ZsMI megnyitásán, és beszámolót küldött róla Berlinbe Horst Wagnernek, aki hozzá hasonlóan aktív szerepet játszott a holokauszt végrehajtásában.
Paksa Rudolf a Múltunk című folyóirat 2018. januári számában idézi a német tisztviselő levelét, melyben beszámol arról, hogyan fogadta a fővárosi közönség a ZsMI hetilapjának megjelenését.
„Az intézet egy eredetileg zsidó klubban lett elhelyezve a város központjában. Úgy látszik, eleinte főként a »zsidóakció« propagandisztikus alátámasztásában lesz feladata. E célból Harc címen ad ki egy Stürmer-szerű újságot. Az első szám a múlt héten 50 000 példányban jelent meg és egy órán belül elfogyott. A lapot Budapesten szabályosan kitépték az eladók kezéből. Különösen azt figyeltük meg, hogy a lap az árják körében is fogyott.”
A „zsidókérdés” iránti heves érdeklődésre való tekintettel jelentette meg újra Püski Sándor Bary József A tiszaeszlári bűnper című, először 1933-ban kiadott emlékiratait. 1944-ben ez a könyv már az ötödik (!) kiadásban jött ki, de jól fogyott június 16-án, a könyvnapon is. Ekkor mutatták be Budapesten, a Madách kamaraszínházban Kádár Lajos és az átdolgozó Dövényi Nagy Lajos közös munkáját, az Ártatlanok? című, 1941-ben betiltott, uszító színdarabot.
A „magyar Jud Süss”-nek nagy sikere volt. Telt házzal, sorozatban játszották, októberben újra műsorra tűzték. Mindezen felbuzdulva a ZsMI kezdeményezte, hogy filmesítsék meg Marschalkó Ferenc nyilas újságíró Tiszaeszlár – a magyar fajvédelem hőskora című, először 1943-ban megjelent könyvét. Patkós György és Dövényi Nagy Lajos megírta a forgatókönyvet, megtették az előkészületeket is, de a produkció a háborús események miatt nem készült el.
A Harc, a „magyar Stürmer” már az első számában közölt egy rajzot, mely eredetileg a Füstölő című „antiszemitiko-satyrikus” élclap 1882 november elsejei számában jelent meg. Ezen a lekötözött keresztény lány, Solymosi Eszter látható, akit karikatúraszerűen megjelenített zsidó sakterek vesznek körül. Az egyik már vágja a torkát, ketten pedig edényekbe fogják fel a tányérba lecsorgó vért. A kép aláírása:
„Egy hang a zsidóságból. Csak rajta, szaporán! Ezzel is kevesebb lesz egy gójjal, minden csöpp vére egy örökké tartó átkot mos le bűnös nemzetünkről. Egy után valamennyi!”
Figyelemre méltó, hogy a nyilas propaganda milyen tudatosan idézte fel az első, 1875-ben, Istóczy Győző parlamenti szereplésével kezdődő első antiszemita hullámot, az akkori uszítást.
Erdélyi József uszító verse, a Solymosi Eszter vére, melyet 1944. május 5-én, majd után többször is „belebömböltek” a Magyar Rádióba, a „kollektív áldozatiság” ellenállhatatlanul vonzó üzenetét hordozta a tömegek számára. A Harc első számában közölt nagyméretű rajz, mely a „kis libapásztorlány” „lesakterolását” jelenítette meg életképszerűen, ugyanezt a célt szolgálta. Felidézhetővé, láthatóvá tette a zsidók pokoli és konspiratív természetét, erősebben hatott mint minden rágalmazó vádaskodás. Megindokolta, hogy Magyarországnak minél előbb meg kell szabadulnia a „sátánfajzatoktól”.
A szó és a kép egyértelműen azt sugallta, hogy a fiatal, lekötözött lány, akinek épp elvágják a torkát, maga Magyarország. Vele azonosulva az egyszerű emberek a zsidók kiszolgáltatott áldozatának érezhették magukat, még akkor is, amikor Auschwitzban naponta magyar zsidók ezreit gyilkolták meg. A rituális gyilkosságokról szóló rémtörténetek felkeltették a zsidóktól való ösztönös szorongást és félelmet a többségi társadalomban, felszabadították az elfojtott, agresszív ösztönöket.
A vérvádas cikkeket sorozatban, egészen 1944 decemberi megszűnéséig közlő Harc hatása elemi erejű volt. Táplálta és fenntartotta az irracionális, érzelmekre ható bűnbakképzést, a ragályos, ön- és közveszélyes gyűlöletet. „Üzenete” magával ragadta mindazokat, akiket a már előzőleg hivatalos doktrínává vált, törvényekben is megtestesülő antiszemitizmus megfertőzött, hatása egészen a világháború végéig, sőt, utána még évekig hatott.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.