Holokauszt-regény a kultúra „fenegyerekétől”

Márai miatt került Amerikába, ahol a lubavicsi rebbével is találkozott. Szívesen vállalna ismét szerepet televíziózásban, holott az utóbbi évtizedben inkább zenei projektekkel foglalkozott. Közben idén megjelenik családi ihletésű holokauszt-regénye. Interjú Szabó Stein Imre íróval, kommunikációs szakemberrel.

Még a járvány előtt, egy purimi ünnepségen találkoztunk először. Elsőre nem tudtam, ki ül velünk egy asztalnál, csak az rémlett, hogy már láthattam önt valahol korábban. Talán televízióban, de inkább színházi körökben. Aztán amikor pár szót váltottunk, az lepett meg, hogy tulajdonképpen mit keres Szabó Stein Imre egy zsinagógában?

Az, hogy ebben a sorrendben ugrott be önnek, hogy ki is lehetek, azt jelentheti, hogy ismeri valamelyik Shakespeare-fordításomat. A 90-es évek közepén kezdtem el foglalkozni több régi angol szerzővel. Az első munkám Alföldi Róbert megrendelésére a Velencei kalmár volt. Ez akkor az év előadása is lett. Ezután kezdtem el mélyebben foglalkozni az Erzsébet-kori irodalommal. Magyarországon nagy hagyománya van  Shakespeare-fordításoknak. Többnyire írók, költők foglalkoztak vele, hiszen őt fordítani nem pusztán műfordítói feladat. A nyelvet időnként újra kell teremteni egy költői szinten. A Velencei kalmár az a méltán ismert és sokat vitatott, félreértelmezett darab, amelynek sorsa idehaza mindig is hányattatott volt. Vas István fordításában például ismert egy legendás vígszínházi bemutató a 70-es évekből, ahol ha jól tudom, a főszereplőnek menekülnie kellett az utcán a 13. kerületben. Nyilván azért, mert a nézők közül többen is félreértették a darab bizonyos részeit. Vannak olyan mende-mondák, hogy Shakespeare antiszemita lett volna. Dehogy volt! Az ő idejében a korábbi kiűzetés miatt már nem is élhettek zsidók Angliában, bár akadtak kivételek, mint például a királyné egyik vezető orvosa is. Különben azt gondolom, hogy abban a darabban hangzanak el a legszebb védőbeszédek, vagy inkább kiegyenlítőbeszédek a zsidóság mellett.

Én merőben másképp nyúltam a darabhoz, mint elődeim. Nem voltam szemérmes, sok mindent felszínre hozhattam, amit talán korábban mások kevésbé.

Így egy darabig a saját írásom helyett csúsztam bele akkor a műfordítói létezésbe. Talán tudat alatt egy menekülés volt ez számomra attól, hogy a saját műveim létrehozásán dolgozzak. Később több kötet jelent meg a fordításaimból – Shakespeare, Thomas Kyd, Christopher Marlowe, összesen négy művet ültettem át magyarra, talán a frissességük miatt ezeket folytonosan színpadra teszik neves rendezők.

Ami pedig a zsinagógai találkozásunkat illeti, visszakérdeznék: miért volt meglepetés, hogy ott találkoztunk? Minden olyan embernek, akinek ez a közeg fontos, többet kellene zsinagógába járnia, hogy közelebb legyen Istenhez vagy feltöltődjön. Az én generációmban sajnos nagyon sokan nem úgy nőttünk fel, hogy megkaptuk volna az alapokat ehhez. Számos ilyen embert ismerhetünk, akiknél a család múltja egy súlyos traumához kapcsolódott, ezért sem beszéltek erről. Van mit tehát bepótolni.

Az ön családja is ilyen?

Tulajdonképpen igen. Apámék dunaszerdahelyiek voltak, kohanita vonal. Egy erős és befolyásos család. Az apám, a húga és a nagyanyám kivételével majdnem 100 embert vittek el. Apám a halál torkából megmenekülve, Budapestre érkezett, azonnal nevet változtatott, az eltűnés és a feledés lehetett fő motivációja az élet folytatásához. Nagyanyám családja – onnan rokonságban vagyok Szobotka Tiborral, Szabó Magda férjével –, egy nagyon művelt szegedi, polgári család volt. Ő több nyelven beszélt, jiddisül és héberül is. Nála láttam először, hogy milyen furcsa írásmódú könyvből imádkozik. Aztán idővel apám beengedett ebbe engem is, és adagolva megtudhattam döbbenetesen izgalmas részleteket a sosem látott családtagokról is. Ez az egész tehát egy finoman eltitkolt jelenség volt, amire idővel hála Istennek én is ráláthattam, és valahogyan az én életem részévé is válhatott.

Mi, másodgenerációsok egy furcsa világban nőttünk fel, alapvetően magunkra hagyva az örökségünkkel. Ha visszatekintek az eddigi életemre, akkor azt érzem, hogy a sikerekben és a kudarcokban is alapvetően mindig egy magányos farkasként, individuumként vettem részt.

Egy közös döntés volt, hogy a fiamnál ezt másképp fogjuk csinálni. Felmerült bennünk a kérdés, hogy milyen lehet az az élet, ahol valaki, ha már tartozik valahova, akkor megpróbál abban jobban részt is venni. Elsősorban azért, mert mindez egy hatalmas megtartóerőt is adhat. Ki tudja, hogy az individuális létezés – még ha sikeres is –, mennyi elpazarolt, elvesztett életenergiát jelent? Az ember nem kísérletezik a fiával, de ezt megbeszéltük vele, és így döntött. Azért is adtuk a Maimonidész gimnáziumba, mert nekem nagyon tetszik a haszidizmus. Tetszik az Isten felé forduló attitűdjük, az öröm mély és önfeledt kifejezése. Apámnál is lehetett ilyen vonzalom, mert bár polgári családban nőtt fel, az ő felmenői között is voltak ortodoxok, talmudisták és rabbik is, és Dunaszerdahelyen izgalmas haszid élet is zajlott.

Most hogy ezeket meséli, felmerült bennem, hogy amikor sok-sok éven át televíziókban dolgozott, vagy kulturális kezdeményezéseket fejlesztett, akkor volt-e ideje foglalkozni ezzel az identitáskereséssel?

Nekem volt egy nagyon vehemens, belemenős lázadásom, ami ezzel talán összefüggésbe hozható. Az első könyvem a Számbátjón felé elkészítésekor, a rendszerváltás előtt nem sokkal, hosszabb időt tölthettem Izraelben. Nagyon kalandos és mély időszaka volt az életemnek. Ez a dadaista prózám egyféle kísérlet volt arra, hogy feldolgozzam magamban azt a jelenséget, hogy az elveszett európai stetl-kultúrából milyen modern államberendezkedés is született. Az írásom különben Márai Sándorhoz is eljutott, sőt, tetszhetett is neki, hiszen ő volt az, aki az írásom alapján nekem szavazott bizalmat egy 1989-es amerikai írói ösztöndíjhoz. A munka különben egy provokatív írás volt, és megjelenéskor a témájában elég szokatlan is. Találkozhattam utána az Avraham Bogatir hét napja szerzőjével, Kardos G. Györggyel vagy Mezei András például imádta a regényt. Megjelenhettem sokszor ezután az ÉS-ben is, és noha nem került be a hivatalos terjesztésbe, mégis több ezer példány kiment belőle. Azt gondolom, hogy én megtettem a magam szembenézését akkor ezzel a könyvvel. Már előtte is azt éreztem, hogy egy bennem fészkelő, kitéphetetlen dolog volt, csak a fiam közben felnőtt, és adódott egy döntési helyzet az ő továbbtanulásáról.

Foto: Marjai Judit

Ha Márai Sándoron múlt volna, akkor maga akár „főállású” íróvá is válhatott volna? Milyen volt a rendszerváltás környékén belekóstolni New Yorkba?

Márai nyitottságot mutatott egy avantgárd zsidó témájú regényre, ez számomra elég sokat elárul róla. Bár szó volt arról, hogy felkeresem őt is Amerikában, de sajnos nem találkozhattam vele, mert abban az évben halt meg, amikor az ösztöndíjra kiérkeztem. Láttam azt a hosszú recenziót, amit írt a munkámról. Neki kellett döntenie 10 aspiráns közül.

Azzal pályáztam, hogy egy Mózesről szóló regényt írok, aztán ebből semmi nem lett. Én ugyanis idejekorán kiléptem a nekem biztosított alapítványi keretekből. Valamiféle kalandvágy miatt otthagytam a kényelmet, amit egy elegáns manhattani lakás különben minden bizonnyal ideális alkotói közege nyújtott számomra.

Véletlenül megismerkedtem egy híres zsidó képzőművész lányával, aki aztán a papa révén bevezetett engem a város avantgárd világába. Jim Jarmusch, Susan Sontag és hasonló alkotók társaságában találtam magam. Szerettem volna saját lábra állni kinn, vállaltam takarítói, költöztetői munkákat is. Az egyik legszürreálisabb megbízatásom volt az absztrakt festő, Julius Tobias felkérése, hogy fessem ki az otthonát. Amikor beléptem a lakásába és szembesültem a 3×8 méteres óriás vásznakkal – amelyektől hozzá sem férhettem a falakoz –, kissé megrémültem. Az utolsó 10 év munkái, több millió dollárt érő alkotások lehettek bepakolva oda egymás hegyén-hátán. Ne szépítsük a dolgokat: a holtestek tömegét festette meg a lágerek látleletével. Én abba szó szerint belebetegedtem. Ezzel együtt a papa kifejezetten csípett engem. Érdekesnek tűnhettem kelet-európaiként, akivel még beszélgetni is lehet. Később felvételt nyertem egy városi egyetemre, a Hunter College-ba. Végül nem adta meg a sors, hogy járjak is, mert a családom – főleg apám – érzelmi kérdést csinált az én esetleges kinn maradásomból… Visszajöttem.

Nem kérem, hogy nyilvánosan elemezze apjával való kapcsolatát. De gondolom a tény, hogy tőle hallhatott a legtöbbet családja történetéről, összefüggésben van azzal, hogy idén egy részben családi ihletésű regényt jelentet meg. Nyilván évtizedek óta foglalkoztatja a téma, mégis, hány év munkája az új kötet?

Az apámmal egy olyan lezáratlan dialógusom volt, amit még jócskán folytathattunk volna mielőtt meghalt. Több mint 10 éve egy antológiában megjelent egy novellám, ami már részben emléket állít nagyapámnak és családjának. De később késztetést éreztem, hogy talán egy egész kötetet is szentelhetnék a kornak. Komolyabban három-négy éve formálom a szöveget egy egységgé.

A Libri kiadó gondolta azt, hogy számukra is érdekes lehet ez a történet. Alapvetően nem egy dokumentarista műről van szó, szépirodalom, de erősen táplálkozik a családomból. A cselekmény 1944 május, júniusában Dunaszerdahelyen játszódik. Nagyapám egy különös és erős személyiség volt. Képzeljünk el egy embert, aki földbirtokosként él, erős magyarságérzése több száz év együttélés tudatalakító következménye, de egyenes keménységgel torol meg minden zsidókat érő sértést. Bátran tehette mindezt, hiszen tekintélyes ember volt mindenki szemében. Egy nyugállományba helyezett Horthy-tiszt. Szinte anakronisztikus figura; törékeny egyensúlyi pont egy már repedező, hamarosan darabokra törő világ határán. A közösség erős embere, a munkaszolgálatra behívott férfitagoktól csonka családja tisztelettel, de idegenkedéssel tekint rá. Mert hogy az első világháborúban szerzett érdemeiért magas kitüntetések birtokosa volt, és egy ideig a zsidótörvények alól is mentesülhetett. Védte a családját, védte a zsidó közösségét és különféle gerilla akciókban vett részt. Egy hősi figura volt, aki az utolsó pillanatig próbált kiállni a közösségért. Mindezek mellett fenn tudta tartani komoly kapcsolatát azokkal a régi tiszttársakkal, akikkel együtt szolgált, és akik természetesen az Antantot támogatták a nácibarátokkal szemben. Megvoltak a titkosszolgálati kapcsolatai is. Csupa rejtélyes vonal – a kihívás és a valós tragédia számomra adott volt.

Dunaszerdahely ma a helyi futballcsapata, a DAC révén gyakorlatilag az egyik legnépszerűbb magyar csapat otthona – sok ezer fanatikus drukkerük van, a magyar sport napilag rendszeresen beszámol róluk – még ha Szlovákiában is játszanak. Milyen volt 1944 környékén a dunaszerdahelyi közösség, és annyi holokauszt műhöz képest kínál-e valami markánsan mást az ön írása?

Dunaszerdahely sokaknak csak „Kis Jeruzsálem” volt, jelentős ortodox zsidó közösségekkel. Olyan időben kezdődik a történet, amelyre egy gyönyörű, telivér kultúra volt jellemző: magyarokkal, szlovákokkal, zsidókkal, németekkel. Még éppen a békebeli idillből elcsippentve epizódokat. Az utolsó népszavazáson a városi zsidóság túlnyomó része magyarnak vallotta magát. Ez azért is lényeges, mert elvezet ahhoz a gondolathoz, hogy miként is következhetett be az a tragédia, hogy több mint félmillió embert el tudtak vinni. Ők maguk is az utolsó pillanatig abban bíztak, hogy az állam meg fogja őket védeni. Minden országban más a zsidóság története. Nekem az a felismerésem, hogy a magyarországi zsidóság abszolút magyarként tekintett önmagára. Ezért is fájó a végkifejlet. Ez ennek a korszaknak egy egyedi látásmódú tükrét tudja adni, és a kollektív szégyenérzetet egészséges arányban keverve sokkal szélesebb spektrumban tudja ábrázolni. Tudom, hogy nem könnyű kijelentés, de azt mondom, hogy a regény próbál igaz arányt tartani. Mert az, hogy ez a tragédia bekövetkezhetett, sokkal több vétlen, de mégis hibás szereplője miatt történhetett meg. Ha itt élsz ebben az országban magyarként és zsidóként, akkor tisztában kell lenni ezzel.

Nagyon elegem volt abból a holokauszt-sztereotípiából, ami úgy állítja be ezt a kataklizmát, hogy a zsidókat megfosztja az individuális sajátosságaik jogától. Nagyon sok holokauszt témájú alkotás abban a végpontban ábrázolja a zsidókat, amikor be vannak szorítva egy embertelen helyzetbe, elvesztve az emberi karakterüket, és aki zsidó, az akkor áldozat, és a másik oldalon pedig a mészárosok. Szerintem ez nem tisztességes bánásmód.

Ezért az én könyvem egy olyan idősíkban kezdi a cselekmény ábrázolását, ahol még ez a törékeny egyensúlyi állapoton nyugvó, de végtelen sokszínű és alapvetően békés együttlét valójában már foszlik szét, de mégiscsak megvan. Itt éltek a zsidó honfitársaid, akik közül több mint félmilliót elvittek, pedig maguk is mélyen gyökereket eresztettek. Tehát bizonyos dolgok tisztázásra szorulnak. Egy ilyen főhőssel, aki egyszerre egy Horthy-katonatiszt és zsidó, és mindkettőt magáénak érzi, ez egy olyan felállás, ami talán sok mindent felszínre hozhat, amit a törésvonalak egyik vagy másik oldalán nem szoktak ábrázolni.

Amikor formáltam a szöveget, erős volt bennem az érzés, hogy ebből akár filmet is kellene csinálni, úgyhogy el is készült egy treatment, szinopszis, ami egy ismert rendezőt erősen bevonzott… Ő nagyon megkedvelte a történetet, és szerette volna leforgatni is – ez tavaly előtt volt. Várjuk meg egyelőre a könyvet, aztán meglátjuk, hogyan tovább.

Elküldte nekem is a tervezett film szinopszisát. Van egy olyan jelenet benne, hogy a nagyapjáról formált karakterhez eljut az Auschwitz-jegyzőkönyv, amelyet ő egészen Horthyig próbál elvinni.

Tudjuk, hogy a jegyzőkönyv szlovák zsidóktól került a pozsonyi mentőbizottsághoz. Onnan eljuttatták a budapesti mentőbizottsághoz, ahonnan sajnálatosan elkerült a dokumentum Eichmannig. Ezután felkértek egy felvidéki, szabad mozgással rendelkező embert, aki vagy iparmágnás vagy katonatiszt kellet hogy legyen. Hallottam erre való utalásokat az apámtól, de nem lehet pontosan tudni az igazságot. Irodalmi alapanyagnak viszont kiváló volt. Nagyon is illett a nagyapám karakteréhez mindez, de nyilván ezt nem merném tényként állítani.

Eredetileg nyárra tervezték a bemutatót. A járvány miatt ez elmaradt. Tudja már, hogy mikor jelenhet meg a könyv?

A legutolsó hírek szerint ősszel. A címe végül a „Nem azé aki fut” helyett a „Soha” lesz.

Önt talán a legtöbben televíziós szerepvállalásai alapján ismerhetik. A Magyar Televízió Stúdió című műsorában szerkesztő-riporterként dolgozott, évekkel később kereskedelmi televíziókhoz – RTL-be igazgatónak, azután vissza az MTV-be már főigazgatóként, majd az ATV-be műsorokért felelős alelnökként – került, és miközben ugyan készítette műfordításait, mégsem folytatta azt az írói tevékenységét, amelyet a Törökfürdő című folyóiratnál kezdett. A rendszerváltás idején indult lapról azt mondta egyik szerkesztője, hogy „a Törökfürdő az ezredforduló óta egyre erősödő magyar civil-társadalom és kreatív iparág egyik előfutára volt”. Tudnak még egymásról? Lát-e ma hasonló szellemi istállót?

Elég nagy hülyék voltunk, hogy ezt akkor abbahagytuk. Ott kezdtek polarizálódni az én életemben is a dolgok. Az egész egy fantasztikusan izgalmas kaland volt. Sok irányból érkeztünk. Ott volt például Ficsku Pál, mint idézőjelben népi író, ott volt Péterfy Gergő, Bencze Ottó, ott volt a Térey Jancsi, Zilahy és még sokan mások.

A népi-urbánus ellentéten alapvetően túllépő, izgalmas és provokatív, avantgárd csoportosulás volt ez. Folytatni kellett volna.

Vannak, akik eltűntek, de azért maradtak olyanok is, akikkel még tartom a kapcsolatot. Akár újra is lehetne indítani, mert nem nagyon látok hasonló csoportosulást manapság. Én mindig is a klisékből természetességgel kibújó figura voltam, nem tudtam mit kezdeni a tarisznyás bölcsész szereppel. A lap ideje alatt kezdtem a televíziózást. Másfél-két milliós esti nézettségű műsorokat csináltunk. Érdi Sándor szabad kezet adott,

én lettem a bőrkabátos csávó, aki vagány interjúkat csinálhatott külföldi hírességekkel, különböző okok miatt rám aggatták, hogy „fenegyerek” vagyok. Mondjuk interjú közben lehet, mások talán nem bunyóztak volna össze Kusturicával.

Abból a beszélgetésből láttam egy részletet a Youtube-on, igaz verekedés nélkül. Mi történt?

Épp az Arizonai álmodozókat forgatta Amerikában a balkáni háború idején. Én felvetettem neki, hogy nem érez-e ellentmondást abban, hogy miközben Hollywoodban nagy költségvetésű filmet forgat, és folyamatosan olyan nyilatkozatokat tesz, amelyekben a hazája iránti érzelmeiről szól, esetleg saját magának is ott lenne a helye? Erre ő teljesen kiborult és ki akart húzni az asztal mellől, ezt én nem fogadtam olyan barátságosan, és kerekedett egy aprócska civakodás. Utána megnyugodtak a kedélyek, és egy más szinten tudtuk folytatni a beszélgetést. Azt tanultam meg az évek során, hogy ha nem tart egyenrangú játékosnak az interjúalanyod, akkor soha nem lesz jó az interjú. Amikor egyszer megelégeltem Andrzej Wajda lekezelését, beszélgetés közben szóltam a stábnak, hogy bontsanak. Mondtam, hogy kedves direktor úr, köszönöm a lehetőséget, de ebből aligha lesz interjú. Aztán az asszisztense jött oda hozzánk, és néhány perccel később, már egy másik hangulatú beszélgetést vehettünk fel. Az alkotómunkát, a művészetet egy vérbő kiáramlásnak gondolom. A tehetség is ilyen, nem pedig aszketikus, mint ahogy nekünk azt tanították. Mivel én bekerülhettem egy csillogóbb világba, és az érdekes munkáim mellett jól is kereshettem, kicsit mintha kiátkoztak volna az elején  azok, akikkel pedig együtt indultam.

Pár régi barátomnak annyira nem tetszett az én televíziós szerepvállalásom, hogy amikor találkoztunk, érezhető volt a távolság, bár azért a „körön belül” maradtam. Aztán eltelt egy kis idő, majd sokan visszatértek, elkezdtek kopogtatni nálam, hogy esetleg bemutatnám-e a most megjelent kötetüket?… Hát, így megy ez, ahogy Vonnegut mondja.

Mindezek hatására tudatosan döntöttem úgy, hogy kettéválasztom a szellemem működését: megmaradt a művészi vonal, és annak az energiáit is felhasználva egy stratégiai-kommunikációs, illetve televíziós módszertani mesterség. Azt gondolom, hogy e kettő élettapasztalatai nélkül nem tudnék írni. Egy rendszerben gondolkodni képes vezető, a másik oldalon meg egy alkotóművész alakult ki bennem. A kettő hibernálva, egymástól távol van, és valószínűleg a nagy összefüggéseket létrehozó énem élősködik a művészi alkotói énemen, persze figyelek arra, hogy egészséges egységben.

Hogy látja, van-e valamilyen speciális oka annak, hogy bár több helyen is dolgozott, általában 5 év után tovább állt?

Ezen mélyebben el kellene gondolkodnom. Meglehet, bizonyos helyeken 4-5 év akár untig elég is lehet mindannyiunknak. Az én esetemben több mindenről is lehet szó. Előfordulhatott, hogy ennyi idő után egyszerűen ráuntam a feladatra. Azt érezhettem, hogy elvégeztem a feladatom, és már nem izgat.

Biztos, hogy volt olyan helyzet, ahol én lettem túl sok a közegem számára. Nem tudok úgy dolgozni egy rendszeren belül, hogy ne a teljesítmény alapján mérődjünk meg, és ez nem minden közegben tartható fenn hosszútávon.

Aztán harmadsorban alighanem lehetett a váltásaim mögött egyfajta félelem, hogy ott ragadok, és egy nyugdíjig kitartó agyi pusztulás vár rám, egyre növekvő bónuszokkal és fizetéssel. Nyilván ez alapvetően alkati kérdés. A Stúdió hat év után megszűnt – talán még mindig azt csinálnám, ha másképp alakul. Az RTL-nél töltött éveim a kereskedelmi televíziózás kezdetekor volt, sok esetben farkastörvények uralkodtak, komoly harcokkal, amiben nagyon keményen kellett helytállni. Egy idő után ott nem akartam tovább vállalni a kialakuló értékeket vagy éppen értéktelenségeket. A Zeneakadémián kisebb erősségű ellenszélben nagyon nagy dolgokat hoztunk létre. Újranyitásakor újrapozicionáltuk az intézményt a világ felé. Mi csinálhattuk az új arculatot, az első nemzetközi versenyeket is – a Bartók Világverseny és Fesztivált, és a Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt megalkotni, felépíteni hatalmas tisztesség és kihívás volt. Azt hiszem túl nagy léptekkel vágtattunk a nemzetközi nyilvánosság felé.

Norman Lebrecht író, zenekritikussal Budapesten

A zene az élete meghatározó része. Még a köztelevízió elnöki pályázatnál is úgy fogalmazott az intézményről, hogy „mintha egy életunt és sértett karmesternek a 70-es 80-as évek műdalaiból komponált, egyedi motívumok nélküli, monoton szeriális zenéjét kellene hallgatnunk”. Honnan ez a zenei elkötelezettség?

Egy zenetagozatos általános iskolába jártam. Utána nem képzett, de annál lelkesebb dobosként sokáig zenéltem az Iván Lendül zenekarban. Ezen túlmenően elég elmélyülten hallgattam mindig is komolyzenét. A dolog mindig kísértett, de nem vagyok képzett zenész. Érdekes volt tapasztalni hogy a profi zenészek nagyon zárt közösség és csak nehezen fogad be kívülről érkező embereket. Amikor engem is kissé zord arccal fogadtak először, akkor úgy pozicionáltam magamat előttük, hogy ne egy marketingesre tekintsenek, minthogy nem is vagyok az. Inkább egy alkotó emberre, aki azt gondolja, hogy az irodalom semmivel nem kisebb alkotómunka, mint a zeneszerzés. Engedjék meg nekem, hogy egy zeneszerzőkkel társalgó íróként működjek közre. A MÜPÁ-ba (Művészetek Palotája – a szerk.) kerültem éles helyzetben először zenei feladatkörbe. Ott stratégiai főtanácsadóként járultam hozzá, hogy az intézmény saját koncertfilmgyártó lábakra tudott állni, és volt jelentős részem a nemzetközi kommunikáció felépítésében. Innen hívott át Batta András a Zeneakadémiára, ahol óriási intenzitással vetettem bele magam a zene szolgálatába. Nagyon sokat tanultam is a koncertek alatt és persze a munkánk során is.

Azt nyilatkozta egy interjúban, hogy Magyarország meghatározó erejű a klasszikus és kortárs zenében – az élvonalhoz tartozunk”. Ön sok éven át dolgozott a világ vezető nemzetközi sajtóorgánumaival, akiket PR-szakemberként is keresett meg, hogy írjanak az ön által képviselt produkciókról. Ez a kijelentés is egy PR-erejű sugallat?

Ez a valóság. Kezdhetnénk Liszttel, de ugorjunk át a XX. századhoz. Dohnányi, Kodály, Bartók, Kurtág, Ligeti, Eötvös… Ki tud még ilyen neveket egymás mellé állítani? Zeneszerzők tekintetében Bartók Béla az emberi lélek mélyrétegeibe való alámerülésének világbajnoka. Ligeti pedig a szférákig hatol. E két végpont között tudom csak elképzelni a többit. Úgy alakult, hogy a múlt század zenetörténetének meghatározó erővonalait jelentős részében magyar zeneszerzők hozták létre.

Értem és érzem ezt a büszke zenerajongói lelkesedést, de a nemzetközi szakemberek is így gondolják?

Nyomokban igen. Bartókról és Ligetiről mindenképpen, és talán már Kurtágról is. Megadatott, hogy Gyuri bácsi (Kurtág György – a szerk.) 90. születésnapjára a nemzetközi sajtókommunikációs feladatokra engem kértek fel. Ott lehettem a milánói Scalában tartott „Fin de Partie” operapremierjén.

Különben az a mi hibánk, hogy a világ egy leíró mondatban nem tudja kijelenteni, hogy a magyar zenekultúra a 20. századi zenetörténet meghatározó szereplője.

Tudják, hogy Bartók zseniális, de azt hiszem, mégsem a megfelelő  szintjén kezelik, bár azért így is kikerülhetetlen óriásként. Ligetit is ebben a kategóriában emlegetik, és a 94 éves Kurtágot pedig máma az avantgárd zeneszerzés utolsó és legnagyobb élő képviselőjének tekintik. Bárki Amerikában vagy Angliában egyetértene azzal, hogy az általam nagyon is kedvelt, és különben zseniális lengyel Penderecki azért sem mélységben, sem magasságban nem ugyanaz a szint.

Mire utalt ezzel „a mi hibánk…” beismeréssel? Ki lehet ezt javítani?

Ennek az egész dolognak a tudatosítása mindenhol nemzeti ügy lenne. Vagy országos, ha úgy jobban tetszik. A lengyeleknek sokkal kevésbé megosztott és természetesebb a kapcsolata a saját országuk kultúrájával és annak a végletekig való külföldi képviseletével. Itt nálunk a kulturális megosztottság sokkal erősebb törésvonalakat hozott létre. A lengyeleknél is van elég politikai vita, de például filmkultúrájuk messze ható erejével kapcsolatban erős egységet mutatnak. Mindegy, ki hova szavaz, van egy egyezmény, hogy mindenki hinti az igét arról, hogy nemzetközi rangú filmjeik vannak. Nálunk ez a fajta integrált és mindenen felülemelkedő egység csak ritkán valósul meg. Kitűnő szimfonikus zenekaraink vannak, de elvétve állt elő olyan helyzet, hogy olyan zenekar jelenjen meg a színen, amelyik a világ első együttesei közé kerülhet. Pedig a nagy „hírvírushordozók” a szimfonikus zenekarok. Ezt el kellett volna mondani nagyon értékes projektek mentén többször Magyarország részéről. Nem fordítódott erre kellő hangsúly és nem volt ebben elég összetartás. A lengyelektől eltérő módon nem képviseljük vállvetve kulturális ügyeinket. Ez a mi kollektív hibánk. Többet kell nekünk is hinteni az igét, több zenekar kell, akik világszínpadokon mutatkozhatnak be rendszeresen.

Mennyire foglalkoztatja, hogy ez a megítélés megváltozzon? A jelenlegi együttműködése például a Concerto Budapesttel vagy más jövőbeni tervei között szerepel ez?

Én ezzel már évek óta foglalkozom, de ez nem magányos szabadharcos ügy. Néha azt érzem, hogy a szakmában, a közéletben ez másnak nem is igen számít. A 130 éves Zeneakadémiának újraindulása után létrehoztuk az első és a második nemzetközi zenei versenyét. Külföldön nyertünk az ezekhez rendezett imázsfilmekkel nyolc nemzetközi díjat, köztük a chicagói filmfesztiválét vagy több alkalommal Red Dotot, ami a műfaj Oscar-díjának számít. Ha olyan országban élünk, ahol ennek nincsen következménye, sőt, semmilyen hivatalos visszacsatolás nem érkezik, akkor az annyira nem inspirálja a missziómat. A Concerto Budapest építése egy szép nagy vállalkozás. Most volt egy premierünk a Mezzo televízión, ahol végre ismét magyar nagyzenekar munkáját mutathatták be. Ezt mi 12 kamerával forgattuk, valódi filmes élményként hatott. A film elkészítésében a televíziós felvételi technika mellett külön filmes stábot irányíthattam rendezőként.

Kaddis-koncertpremier készül világhírű zsidó hegedűművésszel

Ingyenesen hozzáférhető a tavalyi koncertévad egyik hazai különlegessége.

Szeretném, ha Keller Andrást és a Concertót továbbra is minél többen ismernék meg a világban. Nagyon bizakodom abban, hogy a könyv után lehetőségünk lesz arra, hogy elkészüljön a film változat is. Emellett vannak a gazdasági szektorból is megkereséseim nagy kommunikációs, kreatív jellegű munkákkal. Ideálisan szeretném tovább folytatni a komolyzenei világban is a tevékenységemet, ha már az elmúlt évtizedben annyi mindenhez lehetett közöm, emellett azt is érzem, hogy sokkal többet akarok írni is.

Foto: Marjai Judit

Tudott-e időnként támaszt nyújtani a hit az elmúlt 20-30 év turbulens időszakaiban?

Ahhoz, hogy valaki maradéktalanul vallásos életet éljen, abban a gyerekkor meghatározó tényező. Én mindig is Istenhívő voltam, nekem a zsidó vallás az, ami az Istenhez vezető út. Tanultam az egyetemen hebraisztikát, ezért tudok valamicskét héberül, de álszent lenne azt mondani, hogy ez az örökség mindig is meggyőződésből vonzott volna, bár kétségtelen, hogy foglalkoztatott.

Amikor például a már említett ösztöndíjjal Amerikába kerültem, az egyik első utam Brooklynba vezetett. Sorban álltam, és én is találkoztam a lubavicsi rebbével. Rám nézett azzal az egészen elképesztően mélyre hatoló kék tekintetével, és olyan dolgokat mondott nekem, ami életre szóló volt.

Viszonylag hosszabb ideig hallgathattam. Tényleg a vesémbe látott, pedig nyilván semmit nem tudhatott rólam.

Miért ment el hozzá?

Azért, mert éreztem, hogy tisztázásra várt bennem az az állandóan fel-fel dobott kérdés, hogy pontosan mi is legyen az én viszonyom mindennapi életem során a zsidósághoz. Mondott egy-két olyan lényeges dolgot, ami sínre rakott. Egyértelmű imperatívuszként hatott, hogy nekem a saját utamon, de szoros kapcsolatot kell tartani a zsidósággal. Megrendítően pozitív élmény volt. Azt gondolom, hogy az akkori találkozás egy olyan lökést adott nekem, hogy talán az ő hatására is döntöttem el, hogy megírom ezt az új könyvemet.

Azt olvastam egy szakportálon, hogy egy online kereskedelmi televízió, a Hatoscsatorna alapítói tárgyalásokat folytatnak lapunk fenntartójával. Ha megkeresnék a szakértelméért, lenne kedve ismét szerepet vállalni televíziózásban?

Mivel megtanultam profi rendszerben dolgozni és elég hatékonyan és keményen tudok küzdeni, úgy érzem, esetleg érdekelne egy ilyen kihívás.

Amit ma Magyarországon televíziós kreatívnak nevezünk, az egy vicc. Nem feltétlenül művelt emberek, rutinnal, javarészt koppintásokkal hoznak létre termékeket. A fő baj, hogy tendenciózusan lefelé nivellálják a programokat, általában avval a rendkívül hamis érvvel, hogy a nézők ezt várják el.

Az ATV-nél egy kábel tv-ből csináltam középtelevíziót, amelynek a nézettsége többszörösére kúszott. Elég nagy próbakő volt. Nagy kedvet éreznék, mert mindaz, ami felhalmozódott bennem, azt fel tudnám használni. Azt hiszem, hogy az egyik részem tévécsináló. Ismerem a műfaj gyenge pontjait, tudom – az internet térhódítása mellett –, hogy miért történt meg a nézők drámai elpártolása. Pedig megvannak azok az akár szórakoztató profilú műsorok is, amelyekkel bődületes mennyiségben lehetne visszahozni olyan nézőket, akiket képtelenek megszólítani a mai kereskedelmi csatornák.

Az embereknek hiányzik az a fajta intellektuális, izgalmas tartalom, ami igazán értékessé, felelőssé és persze vonzóvá tesz egy televíziót.

Szerintem ma nagyon könnyen fel lehetne futtatni televíziókat, természetesen komoly befektetéssel egy nehéz piacon.