Provokatív írásában szabadpiaci szerzőnk, Gyenge Dániel megkérdőjelezi, szükség van-e egyáltalán állam által létrehozott központi jegybankra. Álláspontja szerint a válságot előidéző tényező maga a kormányzat, mely a központosított bankrendszeren keresztül kényszeríti pénzrendszerét a gazdaságra.
A legfontosabb kérdés, ami a gazdaság szereplőit leginkább foglalkoztathatja, a munkavállalókat éppúgy, mint a munkaadókat, hogy a jelenlegi vírusválságból, a példátlanul súlyos recesszióból hogyan, milyen módon fognak kilábalni az érintett országok, és ezen országok gazdasági és pénzügyi rendszerei. A kérdés persze nem csak a gazdasági élet szereplőit érinti, hanem az egész társadalmat és a jövőnket is.
A kormányzatok ilyenkor olyan hatalommal ruházzák fel magukat, mely által nem csupán a jelen társadalmának sorsát döntik el, hanem a jövő generációinak sorsát is. Azonban mielőtt ezt szükségszerűnek és teljesen természetesnek vélnénk, szögezzük le, hogy ezt korántsem tekinthetjük pozitív ténynek, sokkal inkább aggodalomra adhat okot az egyszerű alkalmazottak, vállalkozók, gazdálkodók számára.
Ahogy azt a korábbi világválságokról szóló cikkeimben is írtam, 1929-33 és 2008-2009, valamint 2020-2021 egy teljesen összefüggő periódus hirtelen felvillanásai, mely alatt a tragikus válságot, a totális becsődölést érthetjük. S bár a szabadpiaci közgazdászok tökéletesen leírták azt a folyamatot, amely elvezet a katasztrofális gazdasági összeomlásokhoz, és előrejelzéseik pontosan meg is valósultak a történelem során,
az árrendszer és így a gazdaság szereplőire kihatva a termelési szerkezet torzulását fenntartó állami hitel- és pénzrendszer napjainkban is domináns szerepet élvez a pénzpiacon, ami alapvető oka minden pusztító recessziónak, összeomlásnak, és visszaesésnek.
Erre tökéletes példa Barack Obama avagy hazai viszonylatban Orbán Viktor „válságkezelése” is, mely inkább fokozta a problémákat, semmint mérsékelte volna azokat.
Barack Obama válságkezelési politikáját a szimpatizánsok, illetve a szociálliberálisok körén belül etalonnak tekintik, miközben nem volt más eredménye, mint a masszív stagnálás és a gazdaság teljesítőképességének csökkenése, a termelékenység visszaesése, a munkanélküliség és a szegénység konzerválódása, s mindezt tetézte az államadósság megemelkedése.
Az Obama-kormány válságkezelési politikája kétségkívül kihúzta a végső megsemmisülés állapotából az amerikai gazdaságot, azonban ez csupán felületes korrekciónak tekinthető, semmint a válságot előidéző tényezők hatékony, gyökeres megsemmisítésének.
A pazarló, veszteséges, improduktív közmunkaprojektek, az erős, expanzív jegybanki politika, s ezáltal a piaci, vállalkozói szektor alkalmazkodásának megakadályozása (melynek helyzetét csak súlyosbították a középosztályra is kivetett közvetlen/közvetett állami adók) tartósan lelassították az amerikai gazdaság fejlődési és növekedési ütemét. Obama elnökségének éveit végigkísérte a stagnálás időszaka.
De példaként hozhatjuk Orbán Viktor válságkezelési politikáját is, mely hasonló gazdaságfilozófiai elveken alapult, ugyanis a 2010-et követő adminisztráció is az erőteljes állami beavatkozás eszközéhez nyúlt a bank- és adópolitika tekintetében is.
Különadókkal terheltek több gazdasági ágazatot, új adónemeket vezettek be, megemelték az ÁFÁ-t, mely a legmagasabb az Európai Unióban, emelkedett a járulékok összege, és bár a személyi jövedelemadó valóban csökkent, ugyanúgy két számjegyű maradt, mint a 2010-et megelőző adóztatáspárti kormányok idején. Az új kabinet kétségkívül legfelháborítóbb intézkedése a magánnyugdíj-pénztárak befagyasztása volt, ami több háztartás megtakarításait is érzékenyen érintette.
A kormányzatok állami intervencióhoz való ragaszkodása arra az egyértelműen téves marxista válságelméletre vezethető vissza, mellyel a keynesiánusok támasztják alá az intervencionizmus szükségességét és hatékonyságát.
Marx elmélete szerint az ipari forradalom előtt még nem keletkeztek időszakosan megjelenő hirtelen fellendülések és visszaesések, ugyanakkor az iparosodás előrehaladtával és a nagyipari, szabadversenyes kapitalizmus kibontakozásával megjelentek a szabályszerűen fellendülést és válságot előidéző üzleti, piaci ciklusok. Ezen folyamat pedig a marxi tézisek szerint a munkástömegek előbb-utóbb kitörő forradalmával, a keynesi elmélet szerint pedig az állam szükségszerű beavatkozásával fog véget érni.
Azonban az üzleti ciklusok, melyekben szabályszerűen egymást váltja a fellendülés és a visszaesés, nem a szabad piacgazdaság természetszerű velejárói, hiszen abban – természetes szelekción alapuló mechanizmusa révén – a jobb képességű, nagyobb potenciállal bíró, felelősségteljes pénzgazdálkodást végző vállalat/gazdaság gyarapodhat és növekedhet, míg a kevésbé hatékony és veszteséges elhullik, avagy háttérbe szorul, és kisebb fogyasztói tömegekre korlátozódik a verseny során.
A szabad piacgazdaság nyereség-veszteség alapú gazdaság, melyben az üzletemberek spekulációinak pontossága, képességeik mértéke – és természetesen a fogyasztói tömegek döntései — alakítják a bevétel-kiadás arányát, melytől a vállalat nyereségessége, avagy veszteséges működése függ.
A végeredmény tehát mindig az a kapitalizmusban, hogy a nyereséges, profitábilis vállalatok maradnak a verseny élvonalában, és jobbára azok alakítják a termelési – értékesítési folyamatokat. Vagyis valódi piacgazdaságban nem fordulhat elő egyszerre több vállalat veszteségessége, azok kihatása a teljes gazdasági életre és így széles körű recesszió sem.
Már a felvilágosodás kori skót filozófusok és közgazdászok, mint például David Ricardo és David Hume is felfedték, hogy az ipari forradalom során egy iparral egyenrangú gazdasági intézmény, a bankrendszer pénz- és hitelkínálatot bővítő tevékenysége is hozzájárulhatott a válságokhoz azzal, hogy a kereslet-kínálat természetes ingadozását eltorzította a mesterségesen előidézett fellendülés, majd visszaesés által.
A mesterséges növekedést generáló expanzív hitelpolitika tehát olyan alkotóeleme a gépezetnek, amely katasztrofális változásokat eredményezhet az elkövetkezendő időszakokban.
Ez a katasztrófa azonban mindig akkor következik be, amikor az egymással békés versenyzést folytató kereskedelmi bankok piacára belép az állam, és felborítja azt az egyensúlyt, amely a versenyhelyzetben lévő bankok között fennállt.
S bár a ricardói elmélet a bankrendszert a gazdasági válságok letéteményesének tekinti, nem beszélhetünk arról, hogy tartós válságot produkálnának. Ugyanis ideális versenyhelyzetben egy bank hitelexpanziója esetén az inflálódott pénzt a fogyasztók átváltanák egy olyan versenytárs-bankban, mely értékesebb valutát bocsát ki, és ezt az értékes valutát később az infláló, vagyis a pénzmennyiségét bővítő bankban váltanák be aranyra, készpénzre.
A valódi katasztrófa akkor következik be, amikor a bankrendszer összehangolt hitelexpanziót végez. A bankok csak akkor képesek ilyen összehangolt expanzív politikát folytatni, akkor tudják együttesen növelni a pénz- és hitelkínálatot, hogyha egy kizárólagos, konkurenciától megszabaduló, a kormányzatnak alárendelt, s így szuverenitását elvesztett bank dominálja a pénzpiacot.
Az állam egy központi jegybank felállításával, mely monopóliumra és így előjogokra tesz szert, a pénzpiacon kizárólagossá teszi fizetőeszközét és kibocsátott hiteleit, központilag szabályozva a kamatokat is.
A válságot előidéző tényező tehát így maga a kormányzat, mely a központosított bankrendszeren keresztül kényszeríti pénzrendszerét a gazdaságra. Ezen rendszerek bankszektorra való kiterjesztését követően beszélhetünk határozatlan idejű hitelexpanzióról és válságciklusokról.
Ludwig von Mises cikluselmélete ugyanoda vezeti vissza a válságot generáló okokat, mint Ricardo és Hume, ugyanakkor hozzáteszi, hogy a katasztrofális következményekhez kizárólag az állam központosított, a piacra erőteljes nyomást gyakorló pénzrendszere járul hozzá.
Mises elmélete szerint a hitelexpanzió, vagyis a fellendülés mesterséges generálása nélkül a szabadpiaci árképzésen keresztül egyensúlyban marad a kereslet és kínálat, így nem alakulhatnak ki válságok és újra ismétlődő ciklikus folyamatok. Azonban amikor az állam központi jegybankján keresztül közbeavatkozik, és a jegybanki pénzalap bővítésével megnöveli a kereskedelmi bankok készpénz-tartalékát – vagyis intenzív pénznyomtatásba kezd –, akarva-akaratlanul hitelexpanzióra kényszeríti a bankokat.
Ez pedig hozzájárul az ügyfelek számláit is érintő pénzkínálat megnöveléséhez, mely az üzleti világ egészét is elárasztja az elértéktelenedő valutákkal, a kamatcsökkentés generálta tevékenység által. Ahogy pedig azt az 1929-es, és 2008-as válság kapcsán is leírtam, ez az államilag generált hitelexpanzió vezetett mind a vállalkozói szektor, mind a kereskedelmi bankhálózat dominóeffektusban való összeomlásához, maga után vonva a munkanélküliség és az adósságnövekedés problémáját.
Az ideális megoldás főbb elemei, amik egyszer és mindenkorra véget vetnének annak a pusztító mechanizmusnak, mely önmagából termeli ki a mesterséges fellendülést és a visszaesést, a következők lehetnének:
- Az infláció és az azt előidéző tényezők mihamarábbi megszüntetése, vagyis az állami pénzrendszer deregulációja és a piaci versenyhelyzet visszaállítása a kereskedelmi bankok számára, a kétszintű bankrendszer leépítésének útján;
- Az államot amennyire csak lehet, ki kell vonni a gazdaság működő gépezetéből, vagyis sem állami jegybankon, sem egyéb hivatalokon és szabályozó ügynökségeken keresztül nem avatkozhat bele a piacgazdaság működésébe;
- Ebből következően az inflációt generáló tevékenységeket, vagyis a kormányzati kiadások nagyarányú megnövelésével járó állami bértámogatások, termelési eszközök és fogyasztási cikkek árszabályozásának intézményeit azonnal meg kell szüntetni.
Vagyis milyen lenne a helyes válságkezelő politika? Egy szóval semmilyen: amit csak lehet, a piacra kellene bízni és a „láthatatlan kézre”, hagyni kellene, hogy a piac, ne pedig a kormányzat határozza meg a kamatokat, megakadályozva a forgalomban lévő készpénzmennyiség mesterséges növelését.
Természetesen az állam kényszerítő hatalma által előidézett patthelyzet miatt mindezen lépések komoly áldozatokat követelnének — viszont mindez megalapozna a jövő gazdasági fellendülésének és a válságmentes évszázadoknak.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.