Nem csak az állam lehet zsarnok, hanem az a tömeg is, amely meg van győződve arról, hogy abszolút igazságok birtokosa.
Az amerikai demokrata elnökjelölt-aspiránsok múlt héten egy LMBT rendezvényen vettek részt, ahol a közösséget érintő kérdésekre válaszoltak. Az egyik aspiráns, a texasi Beto o’Rourke kijelentette, hogy elvenné azoknak a keresztény intézményeknek az adómentességét, akik nem támogatják a melegházasságot, mire a nézőtéren tapsvihar tört ki.
A közelmúltban pedig az Egyesült Királyságban született egy bírósági ítélet, amely szerint a Bibliába vetett hit sérti a transzneműek méltóságát és jogait.
Mindkét esetben alapvetően a szólásszabadságról, és a lelkiismereti szabadság korlátozásáról van szó.
Az Egyesült Királyságban meghurcolt férfi egy orvos volt, aki egy magát nőként meghatározó, biológiai férfit nem volt hajlandó nőnek nevezni és ezért elbocsájtották. Az, hogy ennek az embereknek eljárást kellett indítania a munkaadója ellen és ott a bíró explicite a Bibliát idézve ellene döntött az azt jelzi, hogy
a politikai korrektség már nem pusztán ostoba, belterjes egyetemi vitákról szól, hanem komolyan fenyegeti azokat a klasszikus szabadságjogokat, amelyeket eddig mind Nyugat-Európában, mind az Egyesült Államokban magától értetődőnek tartottak.
Még mindig vannak, akik azt állítják, hogy ez a vita az elfogadásról szól. Szerintük a társadalmi progresszió része, hogy mindenki támogatja a „sokszínűséget”. Igen ám, de az elfogadás lényege az önkéntesség. Abban a pillanatban, hogy kötelezővé válik, azt már kényszerítésnek nevezzük. Főleg, mivel a mai „elfogadás” már nem az „élni és élni hagyni” elvén nyugszik, hanem azt követeli az emberektől, hogy olyan dolgokat tartsanak helyesnek és jónak, amelyek szembe állnak az értékrendjükkel.
A toleranciának hagyományosan az a lényege, hogy olyan nézeteket is eltűr a társadalom, amelyekkel nem ért egyet, sőt amiket esetleg károsnak tart.
Nincs szólásszabadság lelkiismereti szabadság nélkül.
Hiszen a lelkiismereti szabadság megélése csak akkor lehetséges, ha a szólásszabadság is biztosítva van. Ma gyakran hallani azt a mondatot, hogy „támogatom a szólásszabadságot, kivéve, ha sért valakit.” Mindig voltak kivételek a szólásszabadság alól, úgymint a gyűlöletbeszéd, a rágalmazás és a felbujtás. Mára azonban ezeknek a fogalmaknak átértelmezték a jelentését. A szólásszabadság kivételeit úgy játsszák ki a progresszív véleményvezérek, hogy azt állítják: erőszak az a beszéd, amely sérti valakinek az identitását. Így válik a kommunikáció aknamezővé. Hiszen ki tudna úgy beszélni, hogy az ne sértsen meg senkit?
Akár azt is mondhatnánk, hogy a politikai korrektség hirdetőinek valójában jók a szándékai, hiszen — mondják ők –, csak mások elnyomását és megsértését akarják megakadályozni. Azonban ennek a véghezviteléhez a szólásszabadságot kellene felszámolniuk. John Stuart Mill 19. században élt, angol liberális gondolkodó szerint a szabadságjogok lényege, hogy az embereket megvédje az elnyomástól. Azonban Mill szerint nemcsak az állam lehet elnyomó, hanem a társadalom is. Ahogy az államnak nincs joga ráerőltetni az akaratát a polgáraira, úgy a társadalom egyes rétegei, sőt a többség sem teheti meg ezt egy másik réteggel.
Mill szerint, ha az egész emberiség egy nézetet vall, de akad akár csak egyetlen egy ember is, aki másként gondolkodik, annak az egy embernek joga van a különvéleményéhez, és a többség nem erőltetheti rá a sajátját. A szólásszabadság azért van, hogy az embereket megvédje az állam, a tömeg, vagy egy erőszakos kisebbség elnyomásától.
A szabadságjogok azért is fontos biztosítékok Mill szerint, mert az emberi igazságok nem abszolút igazságok. Tehát mindig biztosítani kell annak a lehetőségét, hogy egy biztosnak gondolt nézetet valaki megcáfoljon. A történelemben az emberiség csak az isteni törvényeket tekintette abszolút igazságoknak, a diktatúrák hiába próbáltak örök törvényeket kreálni, azok mind elbuktak.
Egy gondolkodó ember soha nem lehet biztos a saját igazságában.
Szókratész is azt mondta, hogy az igazán bölcs ember az, aki elismeri, hogy nem tud semmit. A magukat sokszor liberálisnak beállító véleményvezérek és politikusok mégis úgy tesznek, mintha a mai kor progresszív nézetei jelentenék a minden kétséget kizáró, teljes igazságot.
Azok, akik azt állítják, hogy ők a teljes igazság birtokában vannak és, aki ezt nem fogadja el az gonosz; nos ezek pontosan olyanok, mint a vallási fanatikusok. Az egészben az az ironikus, hogy az olyan ember, aki nem bírja elviselni az ellenvéleményt, annak a nézetei valójában nem állnak erős alapokon.
Akinek erős a hite valamiben, az nem fél a vitától, és nem retteg attól, hogy a világnézete kártyavárként omlik össze egy mondattól.
A politikai korrektség, mint fogalom sokáig csak baloldali társadalomtudományos folyóiratok feminista, vagy marxista olvasataiban volt használatos. A kifejezés az 1990-es években került bele a mindennapi szóhasználatba, amikor megindult az egyetemeken az a szélsőbaloldali kísérlet, hogy arra hivatkozva korlátozzák a szólásszabadságot, hogy az sért bizonyos csoportokat. Jeffrey D. Breshears konzervatív szerző egy esszéjében leírja, hogy 1990-ben még a liberális Newsweek magazin is így írt a jelenségről:
„A PC őszintén szólva egy totalitárius filozófia. Politikailag marxista eredetű. Sokan elismerik a PC elnyomó jellegét, de azt mondják, hogy ez egy átmeneti fázis, amelyre már nem lesz szükség, ha mindenki toleráns lesz. Ismerősnek hangzik? Ez a proletárdiktatúra.”
A politikai korrektség tehát harminc éve még falba ütközött és nem tudott kilépni az egyetemekről.
Az Obama adminisztráció éveiben azonban újra megjelent, amikor a demokrata oktatási minisztérium kiadta minden egyetemnek, hogy állítson fel olyan ellenőrző bizottságokat, amiket Sokszínűség és Egyenlőség bizottságoknak neveztek el, ahol a diákok panaszt tehetnek a tanáraik és társaik ellen, amennyiben azok megsértik az „emberi méltóságukat.” Ez az intézkedés indította be az egyetemeken a mai napig zajló boszorkányüldözéseket. Mindez azonban átfolyt a médiába és a politikába is. Hogy ennyire gyorsan elterjedt, az valószínűleg az internetnek köszönhető, és annak, hogy felnőtt egy generáció, amely nyitottnak mutatkozott az elfogadására.
A politikai korrektség egyik legnagyobb bűne, hogy ellopta a szavak valódi jelentését.
Ma már bárkire rámondják, hogy rasszista, akkor is, ha erre semmilyen bizonyíték nincs. Például Donald Trumpot rendszeresen bélyegzik rasszistának, nácinak és fasisztának, amelyek közül egyik jelzőt sem tudják tényekkel alátámasztani. A szavak értelmének ellopása súlyos következményekkel járhat. John Locke angol filozófus már a 17. században panaszkodott arra, hogy az emberek hamis jelentést adtak a szavaknak, vagy olyan szavakat használnak, amiknek nincs valódi értelme. Mit szólna az olyan szavakhoz, mint az „egyenlőség,” „sokszínűség” vagy „társadalmi igazság”? Ezeknek a fogalmaknak nincs valódi jelentése, de a progresszívek gyakran ezekkel a homályos célokkal érvelnek, amikor korlátozni akarják a szabadságjogokat.
Olyan évszázadban élünk, amelyben olyan hat-nyolcezer éve megkérdőjelezhetetlen igazságokat írnak felül akár törvényi segítséggel is, mint például, hogy egy ember férfi vagy nő. Ráadásul pont azokban az országokban ahol a szabadságjogokat először foglalták törvénybe. Az ősi igazságokhoz való ragaszkodás ma már az Egyesült Királyságban például ahhoz vezet, hogy elbocsátanak az állásodból.
S mindezeket az igazságokat nem csupán hamisnak nyilvánították, hanem kijelentették, hogy amivel lecserélik őket, azok abszolút és megkérdőjelezhetetlen jellegűek. A természetes társadalmi folyamatok helyett mesterségesen akarnak jobb társadalmat építeni. Az emberiség azonban nem kísérleti nyúl, nem lehet lecserélni, ha megdöglik a laborasztalon. A nyugati emberek által élvezett jogokért generációk harcoltak, amiket nem lenne szabad eltékozolni.