A cionizmus, tehát a judaizmus vallási forrásaiból is táplálkozó, de alapjában világi jellegű zsidó patriotizmus sokkal nehezebben erősödött meg, mint a marxizmus.
Furcsán alakult ennek a két, nagy hatású, és a huszadik században állami formát öltő eszmének a sorsa. Mind a két teóriát, évszázados előzmények után a 19. század közepén fogalmazták meg, ráadásul két olyan filozófus, akik jól ismerték egymást, és a családi hátterük is hasonló volt.
Az egyik, mint ismeretes, Karl Marx, a német nyelven író ismert szocialista gondolkodó volt, a másik Moses Hess, francia filozófus. Előbbi 1848-ban adta közre Kommunista kiáltvány című röpiratát, melyben bírálta az utóbbinak az „igazi szocializmusról” vallott nézeteit.
Hess erre eltávolodott a barátjától (akit előzőleg összeismertetett Engels-szel, a mecénásával), és 1862-ben megjelentette Róma és Jeruzsálem című, magyarul is kiadott munkáját. Ebben felvázolta azt a programot, hogy az európai zsidók az akkor még török uralom alatt álló Palesztinában teremtsenek maguknak országot és váljanak ugyanolyan nemzetté, mint az egységesülés útjára lépett olaszok.
De a két gondolat fejlődése a hasonló kezdet után jócskán különbözött egymástól. A kommunizmus egy Marx által kiötlött, de soha nem létezett forradalmi osztály, a proletariátus világtörténelmi küldetését fogalmazta meg.
Ezt a megszerveződő szociáldemokrácia vezetői évtizedeken át magukénak vallották, s csak valamikor a huszadik század elején ismerték fel, hogy Marx tévedett, és a szervezett munkásság számára a legkevésbé sem kívánatos a végcélként kitűzött „proletárforradalom”.
Ugyanakkor Oroszországban megszületett a tömegeket magával ragadó bolsevizmus, mely immár a nemzetközi szociáldemokráciával szemben is meg akarta valósítani a kommunizmus eszméjét. Ami azután a Szovjetunióban vagy hetvenöt éven keresztül, 1917 és 1992 között pártállam formájában létezett, majd szinte nyomtalanul eltűnt a történelem színpadáról.
A cionizmus, vagyis a judaizmus vallási forrásaiból is táplálkozó, de alapjában világi jellegű zsidó patriotizmus sokkal nehezebben erősödött meg, mint a marxizmus. Ebben felbecsülhetetlen érdemei vannak egykori honfitársunknak, Herzl Tivadarnak, aki két könyvében is konkrét, programot adott,
majd az internacionálékhoz hasonló világkongresszusok formájában megszervezte a cionista mozgalmat, és tárgyalásokat folytatott a kor nagyhatalmainak vezetőivel a zsidó állam megteremtéséről.
Ezek során felismerte, hogy a cionizmus eszméje főként a cári Oroszország hatóságai üldözött és diszkriminált kelet-európai zsidók körében kelt visszhangot, és közülük kerül majd ki a legtöbb palesztinai telepes is. Ezért Herzlt joggal tekinthetjük a modern zsidó állam megalapítójának.
Nyugat-Európában, illetve Németországban a cionizmus csak lassan hódított teret. Magyarországon a „bevett zsidó felekezetek”, tehát a neológok és az ortodoxok egyaránt ellenségesen viszonyultak hozzá, lenézték a Jisuv (a brit fennhatóság alatt álló palesztinai zsidó otthon) építésében elért eredményeket.
Vezetőik a „magyar állameszme” nevében hazafiatlansággal vádolták a cionistákat, és még a második világháború kitörése után sem adták fel anticionista nézeteiket. A hitközségi vezetők egészen a német megszállásig azt hitték, hogy Magyarországon nem történhet meg olyan népirtás, mint a megszállt Lengyelországban, és ellenfélnek tekintették a cionistákat, akik a mentés és az ellenállás útjára léptek.
Jellemző tény, hogy a jórészt zsidó származású baloldali értelmiségiek, akik szimpatizáltak a kommunizmussal, majd később lelkesen csatlakoztak a Párthoz, előbb kigúnyolták a cionizmust, majd 1945 után „ellenséges képződménynek”, imperialista ideológiának tekintették, melynek nincs jövője.
A Szovjetunió és a kelet-európai kommunista pártok az ötvenes évek elejétől kezdve anticionista politikát folytattak, támogatták a „neokolonializmus” ellen küzdő arab népeket, mindenekelőtt a palesztinokat, akik az amerikai és nyugat-európai baloldaliak szemében mindmáig az „elnyomott proletárok” szimbolikus megtestesítőinek számítanak.
Ez a baloldali liberális, egyetemekhez és alapítványokhoz kötődő, „EU-kompatibilis” értelmiség, mely 2010 óta előszeretettel nevezi a Fidesz-kormányt fasisztának és antiszemitának, mindmáig támadja és elítéli Izraelt, számon kérve rajta a palesztin kérdést, mely az ENSZ képmutató határozatai szerint bizonyosan megoldhatatlan.
A berlini fal leomlása és a Szovjetunió összeomlása alapjában véve új helyzetet teremtett, eldöntötte a két eszme közötti versengést. A cionista Dávid legyőzte a kommunista Góliátot, persze nem háborúban, amire soha nem lett volna esélye.
Viszont a történelem rászámolt a kommunizmusra, majd kihirdette az eredményt: a nagy birodalmakhoz hasonlóan, mint az asszír vagy a római, Lenin és Sztálin államának és a kommunista világmozgalomnak is el kell tűnnie a Föld színéről. Ugyanakkor az ország, melynek kikiáltását 1948 májusában szinte egyszeri csodaként fogadta el az ENSZ Biztonsági Tanácsa, él és virul.
Izraelben, melynek három évvel holokauszt után alig több, mint egymillió lakosa volt, és elmaradott, „harmadik világbeli” országnak számított, jelenleg több mint nyolc millióan élnek, és az ország ma már gazdasági, politikai és katonai erejét tekintve regionális hatalomnak számít. (Jelenleg az egy főre jutó GDP 40 270 dollár volt.)
Dübörög a gazdaság, ugyanakkor eltűnt, illetve legföljebb nyomokban lelhető fel az egykori országépítés lelkes romantikája. A kibucok kiürültek, illetve „high tech” ipari parkokká váltak, a lakóépületeik idősotthonként és turistaszállóként funkcionálnak.
A cionizmus fölött eljárt az idő, és úgy átformálta, hogy ma már szinte alig lehet ráismerni. A „kétállami megoldás” fölött – mely évtizedekig politikai megoldásnak tűnt – szintén eljárt az idő.
Újra napirendre került Herzl viziója, zsidók és arabok békés egymás mellett élése, ugyanabban az országban, Izraelben.
Számomra, aki huszonhárom év után jártam újra őseim földjén, egyszerűen lenyűgöző volt az a változás, ami időközben végbement. Igaz, meghökkentem attól, hogy az autóforgalom Tel-Avivban és az egész körülvevő, óriási agglomerációban kis híján már olyan, mint Los Angelesben. Látogatóként is megéreztem az egész izraeli társadalmat átható, kíméletlen versenyszellemet, mely az óriási teljesítményre sarkalló szabad verseny velejárója.
Izrael és a zsidó diaszpóra kapcsolata 1989-90 után a „reálpolitika” szellemében alakult. Előbbi már nincs annyira ráutalva az utóbbira, mint mondjuk még fél évszázada, amikor „hatnapos” és a „jom kippuri” háború idején áramlott a segítség az európai és amerikai zsidóktól.
De az európai, és a magyar zsidóság is, melynek nem kell szembenéznie államilag szervezett antiszemita politika veszélyével, másként tekint az újjászületett országára, mint mondjuk az ötvenes vagy a hatvanas években.
Érzelmileg továbbra is egyedülállóan fontos a számára, de inkább csak „szimbolikus menedékként” tekint rá, melyet gyakran meglátogat.
(Ha Európából, mindenekelőtt Franciaországból évente néhány ezren alijáznak is, élve az izraeli alkotmányban rögzített joggal, mely állampolgársághoz juttatja őket, annak oka az iszlám vallású francia kisebbség részéről megnyilvánuló intolerancia, illetve fenyegetés.)
Magyarország, melynek miniszterelnöke 1988-89-ben aktívan részt vett a már gyengülő kommunista pártállam felszámolásában, a „visegrádi négyek” tagjaként Izrael komoly politikai és gazdasági partnere, szövetségese az Európai Unióban. Izrael támogatást nyújt a magyar holokauszt régen esedékes feldolgozásában, illetve az emlékezetpolitika alakításában.
Reméljük, hogy Netanjahu eljön a Sorsok Háza megnyitására is.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.