Hajlandó-e a magyar miniszterelnök nem Moszkva és Kína térségbeli érdekeinek megfelelni, amikor biztonságról, fegyverekről, energiáról, kereskedelemről, ilyenekről gondolkodik?
Napokig úgy tűnt, az EP-kampányban jól jövő photo op-pon kívül az égvilágon semmi komolyabb jelentősége nincs a megbeszélésnek. Az amerikai elnököt mintha 90 százalékban a Kínával folytatott kereskedelmi háború kötötte volna le, esetleg Irán, max. 10 százalékban pedig magyar vendége, akit udvarias gesztusok kíséretében vont be a tág értelemben vett barátai közé, hogy ne mondjunk aurát.
Közvetlenül a meeting után a miniszterelnök mindenkit arról biztosított, hogy „sikerült megerősíteni minden tekintetben Magyarország és az Egyesült Államok stratégiai szövetségét.” Szijjártó Pétertől pedig megtudhattuk, hogy „Trump kifejezetten sokat érdeklődött az európai folyamatokról. Más témák mellett Ukrajna is hangsúlyosan napirenden volt”, meg hogy mekkora dolog volt, hogy 40 percig tartott a szűk körű találkozó az Ovális Irodában, „amelyre általában csak tízegynéhány percet szoktak szánni.”
A találkozó előtt természetesen fokozódtak a várakozások, és nem is elsősorban azért, mert hangyányit eltartott, amíg létrejött, hanem mert Orbánt nemcsak Európában, de a washingtoni döntéshozói irodák egy részében sem tartják magától értetődően Nyugat-párti politikusnak.
Az előzetesen várható „forró témák” (biztonságpolitika, fegyver- és energiavásárlás, a kínai új selyemúthoz való viszonyulás) is leginkább attól forrók, hogy Orbán Nyugat- és Amerika-barát hozzáállását tesztelik.
Ehhez képest még két nappal a megbeszélés után is azt hallhattuk, milyen „ritka, hogy az amerikai elnök egészen a Fehér Ház kijáratáig kísérje vendégét, mint most Orbán Viktort”, meg hogy Trump a tárgyalás végén azt mondta Orbánnak, „olyan, mintha ikrek volnánk.”
A magyar külügyminisztertől tudjuk azt is, hogy „a héten vitathatatlanul új dimenzióba kerültek a magyar-amerikai kapcsolatok, és ezt a lendületet tovább kell vinni.” Jó, vigyük tovább a dimenzió lendületét, de pontosan mit és hová?
Egészen a miniszterelnök péntek reggeli állami „interjújáig” (az idézőjel az újságírói szakma védelmének szól) csak a lényegről nem hallottunk, az elmúlt napok kizárólag az üres PR jegyében teltek (Századvég: „Orbán és Trump találkozója azt jelzi, a magyar miniszterelnök meghatározó vezető Európában”).
Illetve a találkozót megszervező amerikai nagykövet, David Cornstein árult el annyit a 444-nek, hogy
Beszéltek a bevándorlásról, amit hasonlóan látnak, a határellenőrzésről, és szóba került a fegyvervásárlás, a kereskedelmi kapcsolatok bővítése is, de inkább csak általánosságok szintjén, most nem mentek bele az apró részletekbe.
Az apró részletek azonban annak az apró részletei, hajlandó-e a magyar miniszterelnök nem Moszkva és Kína térségbeli érdekeinek megfelelni, amikor biztonságról, fegyverekről energiáról, kereskedelemről, ilyenekről gondolkodik. Vagy pl. saját hazája közeljövőbeni helyzetéről, euroatlanti elkötelezettségről, a Nyugat értékeinek alapvető fontosságáról.
Arról, hogy elég kompországból, tessünk végre Nyugaton kikötni.
A jó hír az, hogy igen, Orbán a fotólehetőségen túl is érzékelhetően fontosnak tartja a Washingtonnal fennálló hullámhossz megtartását. A magyar-amerikai védelmi megállapodást ugye már áprilisban aláírták, ezen túlmenően
• a honvédség enyhén szólva kritikus felszereltségét javítandó veszünk amerikai középhatótávolságú légvédelmi rakétákat;
• az orosz gázzal szemben érdeklődünk a romániai tengerfenéken lévő gáztartalékok Exxon általi kiaknázása iránt, de úgy, hogy még a haveri oligarchák érdekei is hátrébb sorolódtak;
• amerikai kérésre talán sikerül a jövőben nem összekapcsolni az ukrajnai nyelvtörvény ügyét az ország remélhetőleg mihamarabbi NATO-csatlakozásával;
• és láss csodát, Amerikából visszatérve a magyar fél már nem ad diplomáciai mentességet a nagy vihart kavart orosz titkosszolgálat-közeli beruházási banknak.
Egyrészt.
Másrészt tekintsünk csak vissza az elmúlt pár napra: Orbán Viktor egy nappal amerikai útja előtt a Roszatom vezérigazgatóját fogadja a Karmelita kolostorban (a paksi beruházás „teljes mértékben összhangban van Magyarország nemzeti érdekeivel”). A budapesti külügyben az orosz nagykövetség emberei a leggyakoribb vendégek. Orbán Viktor szivélyesen vendégül látja Matteo Salvinit. Orbán Viktor szivélyesen vendégül látja Hans-Christian Strachét. Azt javasolja, a Néppárt fogjon össze az attól jobbra álló populistákkal, az európai konzervatívok egyöntetűen nemet mondanak erre.
Aztán: valahogy szó sincs a Huawei-ügyről. Februárban járt nálunk Pompeo külügyminiszter, aki két igen markáns üzenetet hozott magával ajándékba: ami Moszkvát illeti,
„nem engedhetjük meg, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök éket verjen barátaink és a NATO közé”,
ami pedig Pekinget, a kézfogás Kínával „komoly gazdasági és politikai függőséget okoz”, Oroszországhoz hasonlóan Kína sem osztja a szabad országok törekvéseit, a Huawei céggel kapcsolatos információikat pedig megosztják Magyarországgal is. Hiába: bizonyítékok állítólag nem érkeztek,
a kémkedés-gyanúba keveredett céggel marad a business as usual, még a „magyar stratégiai érdek” kifejezés is elhangzott ebben a kontextusban.
Az, hogy az amerikai elnök jól érzi magát olyan emberek társaságában, akik külsérelmi nyomot hagytak országuk alkotmányosságán, demokráciáján, csak az olyan liberálisoknak meg neokonoknak tűnik fel, mint Max Boot, aki óva int attól, hogy Trump megpróbálja Amerikában alkalmazni illiberális demokrata barátja módszereit. Meg némely ismert republikánus és demokrata szenátornak, akiknek csodák csodájára vannak elveik.
A German Marshall Fund ugyan épp az Orbán-látogatás napjára időzítette két konzlib ellenzéki politikus, Márki-Zay Péter és Kész Zoltán megbeszéléseit a State Departmentben, és maga Pompeo is tárgyalt februárban magyar jogvédőkkel, mindez azonban véletlenül sem jelenti azt, hogy a Trump-adminisztráció mostantól elkezdené számon kérni Budapesten a joguralom mibenlétét. Nem is várhatjuk el tőle.
A kínai gazdasági jelenlét, az orosz politikai, gazdasági és hírszerzési jelenlét azonban továbbra is nagyon érdekli Washingtont. Márpedig ebben a meccsben Orbán Viktornak előbb-utóbb el kell döntenie, melyik csapatban játszik.
A véleménycikkek nem feltétlenül tükrözik a Neokohn szerkesztőségének az álláspontját.